Megnyugtatnék mindenkit: még mindig jó itthon! Londonra keveset gondolok, akkor is inkább emlékidézés, mint visszavágyódás kapcsán, és egyelőre úgy tűnik, hogy az életemnek ezt a szakaszát lezártam.

Amellett, hogy családozom, barátkozom, squasholok, főzőcskézem, nagymamázom, kirándulok, pálinkázom, üldögélek, és élvezem a szép időt, berobbantam a munkaerőpiacra is. Bár az iwiw-ről már lekerült a blog címe, és a Facebook-on is korlátoztam a profilomat, nem szeretnék bővebb infókkal szolgálni arról, hogy hol és merre interjúztam, viszont megosztanék veletek néhány részletet.

Várakozásaimmal ellentétben a londoni kaland nem juttat semmiféle extra előnyhöz a többi álláskeresővel szemben, sőt már a hátrányát is elkezdtem érezni. Van ugye egy itthoni karrier, ami megszakadt, és van egy teljesen más londoni tapasztalat, a kettővel együtt pedig nehéz mit kezdeni. Az interjúkon természetesen szóba kerül a külföldi életem, mert kuriózumnak számít a tény, hogy elmentem, majd visszajöttem, de ennél többet eddig nem sikerült kihozni belőle.

Viszont megtudtam, hogy a fejvadászok akkor sem jeleznek vissza negatív válasz esetén, ha erre előtte megesküdtek; hogy a némettudásomat nagyképűség felsőfoknak aposztrofálni, mert letesztelték, és nem az; hogy néha olyan bruttó fizetéseket ajánlanak, amit én nettóban képzelek el, és még sorolhatnám.

Egyelőre a kísérletezés fázisában vagyok, és próbálom kitapogatni, hogy vajon merre is van esélyem elindulni, ehhez persze rengeteg segítséget kapok az ismerőseimtől, amit ezúton is nagyon köszönök. Csüggedésre nincs okom, hiszen éppen csak belekezdtem, de nehezebb és/vagy hosszabb lesz a folyamat, mint szerettem volna, aminek a végén úgyis lesz melóm.

Meglepő, hogy mennyire hamar aklimatizálódtam, és már csak kicsit bosszant, hogy nem állnak az emberek a mozgólépcső jobb oldalára. Az viszont rendkívül érdekes kérdés, hogy a 45 fontért vett PUMA cipőm hogy kerülhet itthon 23 ezer forintba?  

További hírek hamarosan, valamint igyekszem még Londonról is írni, csak nehéz, mert teljesen Budapest-üzemmódban működöm, de ha elkap a nosztalgia, akkor biztosan jelentkezem angol témákkal is. 

Ígértem, hogy írok azokról az érzésekről, melyek London elhagyását és budapesti megérkezésemet kísérték, és bevallom, azért vártam ennyi ideig a megörökítéssel, mert arra számítottam, hogy azok a veretes érzések egyszercsak jönnek majd.

Amíg Londonban voltam, mindig volt mit csinálni és idegeskedni, így az utolsó hetem hamarabb véget ért, mint felfogtam volna. Az utolsó előtti napig dolgoztam, vagy legalábbis bent voltam a Mikinél, ennek megfelelően kevés időm jutott bármi másra, a búcsúzkodásra, a hangolódásra. Csak azt kívántam ekkor, hogy tartson ez a hét minél tovább, ne repüljön úgy el, hadd élvezzem ki minden pillanatát. Teljesen London-üzemmódban működtem.

Az utolsó napomon végigjártam a legkedvesebb helyeimet: megnéztem a Miró kiállítást a Tate Modern-ben, sétáltam Notting Hill-ben, cupcake-t ettem a Hummingbird Bakery-ben, ebédeltem a Cafe Rouge-ban a Canary Wharf-on, és pezsgőztem az ötcsillagos Langham Hotelben. Csodálatos idő volt, szikrázó napsütés, és igazán jól éreztem magam.

Addigra már beláttam, hogy ebben a városban így (lenne) érdemes élni: ha van időd, pénzed és igényed arra, hogy nyakig merülj benne, hogy vadászd az élményeket. És a mindennapok bizony nem ilyenek voltak - számomra -, viszont örülök, hogy ha ezentúl Londonba megyek, akkor nem a hétköznapokat fogom élni, hanem ezeket a gondtalanul túristás-látogatós időket, amikor a város legjobb arcát élvezhetem!

Ezután hazamentem a lakásba, lerendeztem az anyagiakat az új lakótárssal, és 9 magasságában elkezdtem pakolni. Bár csomagolásból akár Oscart is kaphatnék, azért be kell vallanom, hogy melós dolog volt MINDENT összepakolni. Amikor úgy kell csinálni, hogy semmi nem maradhat. Többször is azt hittem, hogy készen vagyok, amikor mindig találtam még valamit, amit be kellett gyömöszölni, de a végén másnap 24 kg-mal hazarepültem.

Mindeközben pedig a legmeglepőbb az volt, hogy nem éreztem semmit. Az utcákon járva néha próbáltam figyelmeztetni magam arra, hogy most azt kellene éreznem, hogy jaj, de rossz, hogy most járok itt utoljára, de mivel ez nem igaz, nem is pánikoltattam magam. Nem akartam sem hátra nézni, és alaposan kielemezni az elmúlt két és fél évet, de nem akartam nagyon előre sem tekinteni, hogy elfogjon az aggodalom, hogy mi lesz otthon, mi lesz a munkával, stb. Olyan szerencsés órák voltak ezek, amikor kizárólag a jelen pillanat a fontos, a jó ételek, az embert körülvevő szépségek, a szép idő, és mindez azért volt olyan jó és megnyugtató, mert tudtam, hogy utána hazaérek.

Azóta is tart ez a nyugodt lebegés, és én, aki soha semmilyen párkapcsolatot, egyáltalán semmit nem tudtam maradéktalanul lezárni, alig gondolok a londoni életemre. Átváltottam Budapest üzemmódra, és nem vágyom vissza a házba, ahol éltem, a munkahelyre, ahol eltöltöttem másfél évet, sőt egyelőre a város sem hiányzik. 

Remekül érzem magam, élvezem a családi programokat, a barátaimmal töltött időt. A legjobb az egészben, hogy végre lehet tervezni 10 napon túlra is, hogy mikor hova menjünk, nyaralás, fesztiválok, stb. Felszabadító érzés, hogy nem KELL visszamenni Londonba. Visszamegyek majd, ha akarok, de nem azért, mert muszáj.

Továbbra is tervezem folytatni a blogot, hiszen egyelőre még Londonról is van mit írni, praktikusan mindent, ami kimaradt az elmúlt időszakban. Aztán elképzelhető az is, hogy lesz némi "hogyan szokjunk vissza bejegyzés" is, feltéve hogy az eddig zökkenőmentesen zajló folyamatban történik majd valami olyan, ami említést érdemel. Azért néha kattintsatok, hátha van itt valami érdekes! :)

Az előző részek tartalmából: Londonba nem csak kiköltözni nehéz, de a várost elhagyni is (vagy csak én voltam béna). Az utóbbi hetek másról sem szóltak, csak a hazajövetel előkészítéséről, valamint a párhuzamos pánikolásról, hogy úristen, még ezt se felejtsem el, még ezt is meg akarom nézni, még ide is el kellene menni.

Igazi control freak-ként naponta szorgalmasan írtam a listákat a teendőimről, a több ütemben hazaszállítandó cuccokról, a vásárolnivalókról, mindenről. Persze semminek nem lett a fele sem megvalósítva, és még mindig nem vettem meg életem legdrágább cipőjét, ellenben felfegyverkeztem rengeteg könyvvel, a Hummingbird Bakery legújabb szakácskönyvével, a Waterstones-ban megtalálható összes - főképp utazási - magazinnal, és egy lédis szalmakalappal az Accesorize-ból.

Közben március óta interjúzom egy budapesti állásra, melynek során a következő fordulókon vagyok túl: telefonos interjú angol, német és magyar nyelven, angol és német esszéírás, budapesti interjú, londoni interjú, személyiségteszt, matematikai és analitikai teszt, majd még egy hosszabb telefonos interjú. Elég melós volt ez is, és még mindig nem tudom, hogy a végén enyém lesz-e a pozíció, de van egy olyan érzésem, hogy ha nem, akkor cudar hetek következnek.

Nem hagyhatom ki a megemlékezésből a szobám kiadását sem, megint szerencsétlenül jártam ugyanis, hiszen a 2 perc alatt könnyen kiadható fullos hercegnőlakosztályba Lauren költözik be a volt szobámból, így ismét a kicsit kellett kiadni, és mivel Lau az elmúlt 3 hetet Ausztráliában töltötte, ezért rám maradt ez a megtisztelő feladat. Azért megoldottam.

Volt még közben Barclays ügyintézés, melynek során módosítottuk a címemet a budapestire, hogy ki tudják küldeni az új kártyámat, ennek köszönhetően 24 órán keresztül képtelen voltam használni a kártyám, ami nem is lett volna baj, ha ezt előre mondják, és nem tapasztalás útján kell rájönnöm.

Az HMRC-vel kapcsolatos minden tennivaló májusra marad, ugyanis a volt munkahelyem csak akkor küldi el nekem azt a papírt, ami alapján be tudom jelenteni, hogy az angliai munkaviszonyom megszűnt, így jár valamennyi adóvisszatérítés.

Ezen túl várok még némi pénzt meg fizetéskiigazítást a Mikitől, ugyanis nem elég, hogy a felmondásom alatt porrá aláztak és szégyenítettek, a végén még volt képük a pénteki és a hétfői bank holiday-t levonni a fizetésemből, mint aki nem jelent meg munkavégzésre.

Aztán volt még egy olyan hab is a tortán, hogy pénzváltáskor zárolta a bank a számlámon a pénzt, miközben én készpénzzel már egyszer kifizettem, úgyhogy most ezért is megy a harc.

Mindezek ellenére szépen átvészeltem az utolsó időszakot, tettem a dolgom, mint egy gép, és mindig csak a következő feladatra vagy napra koncentráltam. Éppen ezért ért váratlanul, amikor a szüleim lelkesen azt mondták, hogy de jó, 3 nap múlva jössz haza, mert én ezt nem is éreztem. Hogy mit éreztem, arról majd később...

A címet a "de kik azok a britek?" blogról loptam, hiszen már 2 éve is tetszett, amikor Bölcsészlány és Miss Poppy bejelentették hazatérésüket a neten. Az apropó most is hasonló.

Több mint két és fél év telt el az első bejegyzésem óta, amikor feje tetejére állítottam a kis világomat, és Londonba költöztem. Átmenetileg. Nos, hosszas vívódás (tényleg keservesen szenvedtem a döntéssel), mérlegelés, kalkulálás, az idealista elképzeléseket felváltó reális lehetőségek vázolása után eldöntöttem, hogy bár jó volt ez az átmenet itt a nagy Londonban, mégsem szeretnék tovább maradni.

Volt rengeteg jó és rengeteg rossz az angliai életben, rendesen küzdöttem mindenért, amit elértem, még ha ez így visszagondolva nem is túl sok. Mostanra eljutottam arra a pontra, hogy 5 perc gondolkodás után sem tudnék egy okot mondani, hogy miért maradnék, hacsak nem a város miatt, amit imádok. Csak egy idő után a mindennapok nem a Hyde Parkról, a pubokról meg a bulikról szólnak (legalábbis nekem), és már kevés boldogságenergiát ad, hogy szeretem a londoni díszletet.

Rájöttem, hogy nincs jövőképem Londonban. Nem látom, és a nagy döntés előtt sem láttam magam 1, 2, 5 vagy 10 év múlva ugyanitt. Nem láttam reális esélyét annak, hogy akár még a külvárosba is, de elköltözzek egy albérletbe, ami még mindig csak egy átmeneti lakhely, és tudom, hogy saját fészekről nem is álmodhatnék (hacsak nem álmodok valami bitang nagyot). Nem tudtam elképzelni, hogy akár még egyszer átéljem azt a karácsonyi szorongást, hogy lehet, hogy hó/hamu/eső/bármi miatt nem jutok haza. 

Azt sem tartottam életszerűnek, hogy itt találom majd meg a nagyŐ-t, hiszen egy ideje tudom, hogy nem szeretnék mindenképpen külföldi párt, mert akkor esetleg örökre itt ragadnék. Ez a felismerés rá is nyomta a bélyegét a magánéletem alakulására. 

Úgyhogy bármilyen jó is, hogy itt lettem igazán független, hogy felvettem a város ritmusát, hogy emberileg rengeteget fejlődtem, hogy megismertem magam, és talán tudom, hogy mit akarok, mégsem Londonban képzelem el a továbbiakat. Főleg, hogy otthon vár az a komfortzóna, ahol nem kell bizonyítanom és magyarázkodnom, bármi történik, árad felém a családom és a barátaim szeretete, ami feltölt, és máris szebbek a mindennapok. Hihetetlen, hogy két és fél év eltelt, és azok az emberek, akiktől 2008 szeptemberében búcsút vettem, még most is mellettem vannak óriási lelki támogatást nyújtva, és várják rendületlenül, hogy mikor térek végre haza. Köszönöm!

Nagyon optimista vagyok egyébként, sok-sok tervem van Budapestre, és tudom, hogy a város és az élet más mint itt, de mégis ott leszek, ahol szeretnek és ahol én is szeretek.

Kiállításokban igazán friss vagyok mostanában, igyekszem lecsapni a legújabb gyöngyszemekre, így nemrég a Design Museumba látogattam, hogy megnézzem az idei év legütősebb, legformabontóbb és legeredetibb brit dizájn-ötleteit.

A tavalyi után nagy volt a várakozás, és nem kellett csalódni. Van egy elméletem, hogy ha van 1-2 olyan alkotás, amire esetleg még 1 év után is emlékszel, akkor már megérte elmenni. Nekem a 2010-es Brit Insurance Design-ból a 100 darab mozgásérzékelős pandapersely maradt meg, amelyek mindig arra fordultak, amerre a látogató elhaladt, így folyamatosan olyan érzetet keltve, hogy figyelnek minket. A koncepció szerint a pandamedvék veszélyeztetettségére kívánták felhívni a figyelmet, ami valószínűleg sikerült is, ha ennyi idő után emlékszem rá. A másik, ami megmaradt, az egy luxusautó volt, melynek vázára valami szaténszerű anyagot húztak, így az autó teljes valója élethűen látszott, éppen csak a kemény karosszéria helyett fényes, lágy anyagból állt. Sajnos azt már nem tudom megmondani, hogy milyen típusú volt a kocsi.

Sikerült egy tárlatvezetést is elcsípnem, amikor egy szakavatott fiatalember körbemutatta az idei alkotásokat, kiemelve néhányat a 100 kiállított ötlet közül. Ezután még vagy másfél órát sétáltam, hogy mindent alaposan szemügyre vegyek, mert a gyűjtemény nem mindennapi. Maga a kiállítás is rendkívül szórakoztatóan van felépítve, kategóriákra osztva a teret: City, Home, Share, Play, Learn, majd a végén a Stop. A fenti kategóriák értelme, hogy az egyébként 7 másik kategóriában (építészet, divat, bútor, grafikai megoldás, interaktív, termék és közlekedés) nevezett alkotásokat összekeverje, és új csoportokat képezzen belőlük, azaz ne legyen 10 ruhadarab vagy 10 iPad egymás mellett, hanem megpróbálják optimálisan keverni a tárgyakat. A Stop terület különlegessége, hogy ami megfogható, átlapozható, kipróbálható, az mind még egyszer össze lett gyűjtve, és van egy hely, ahol belefészkelhetjük magunkat a több ezer fontos székekbe, beleolvashatunk a grafika kategóriában nevezett könyvekbe, stb.

Kiemelhetnék számtalan ötletet, ám inkább következzenek a 2011-es év győztesei kategóriánként:

Építészet: A Magdeburg-i Szabadtéri Könyvtár Projekt, ami 5 évvel ezelőtt kezdődött, és először a méretarányos makett készült el, majd a város lakosainak adományaiból megvalósulhatott a könyvtár, melyet teljes mértékben a helyi közösség lát el.

Divat: A japán Uniqlo és a német Jil Sander közös munkájának gyümölcse egy olyan alapdarabokat tartalmazó kollekció, mely az elérhető luxus kategóriáját képviseli.

Bútor: Branca-szék, aminek formája a szemre hasonlít, és úgy tűnik, mintha egy darab fából készült volna. A formák és az illesztések az élő fa ágait és hajlásait idézik, letisztult, gyönyörű minimalista darab.

Grafikai megoldás: Homemade is Best szakácskönyv az Ikea megbízásából. Ha van olyan ötlet, ami egész biztosan a fejembe vésődött, akkor ez a könyv a nagybetűs kiválasztott. Az ételfotók egyébként is gyengéim, és képes vagyok egy recepteskönyvet csak a képek miatt órákig forgatni, de ez a kedvenc mindenen túltesz. Ahelyett ugyanis, hogy jobbára a késztermékeket mutatná, a sütemények hozzávalóit fotózták le, méghozzá abban a mennyiségben, amennyi az adott recepthez kell, és kreáltak 50 dkg lisztből, 3 tojásból, 20 dkg vajból, 2 szem mandulából, stb. olyan képeket, hogy nem láttam olyan látogatót, akit ne nyűgözött volna le. A legtöbben csak álltunk, és egymás után fotóztuk a képeket, ahogy a LED tévén megjelentek. Minden tiszteletem a stylist-é és a fotósé.

Interaktív: Flipboard iPad applikáció. Bár értenék egy hangyányival többet az iPad-hez és az Apple alkalmazásokhoz, akkor biztos jobban értékelném ezt a személyre szabott magazint, ami gyakorlatilag úgy is néz ki a képernyőn, mintha egy újság lenne, tele olyan tartalommal, amit a barátok és ismerősök megosztanak veled, velünk a Facebook-on, Twitter-en és Flickr-en.

Közlekedés: A kategória győztese a Barclays Cycle Hire koncepció és a hozzá tartozó design. A Londont behálózó biciklikölcsönző olyan egyedi látványelemekkel rendelkezik, amelynek köszönhetően ma nincs olyan ember a városban, aki ne tudná, hogy miről van szó. Mint megtudtam, a bicajokat direkt nem túl szépre tervezték, hogy ne akarja senki eltulajdonítani (aki igazán stílusos, annak nem menő egy hatalmas Barclays felirattal rendelkező kétkerekűn tekerni), valamint minden eleme úgy lett gyártva, hogy ne lehessen például a kis első kosarat leszerelni, és más kerékpárra rábarkácsolni. A koncepció nemcsak a bicajokat foglalja magában, hanem az útjelző táblákat helyi térképpel, és az ATM-ekhez hasonló fizetési megoldással. 

Termék, azaz a TOP díj: Plumen energiatakarékos izzó, mely szembemegy azzal a szándékkal, hogy a lámpaégőinket el kell takarni, be kell burkolni, hiszen a Plumen annyira szép, és minden szögből más képet mutat, hogy eszünk ágában sem lenne elbújtatni. A tárlatvezetőnk szerint az a gesztus, hogy egy ilyen terméket díjaztak a legmagasabb elismeréssel, egyben a szakma állásfoglalása is arról, hogy milyen ötletekre van szükség a 2011-es évben: nem a több ezer fontos székekre, hanem a mindennapi használati tárgyaink szebb, jobb, élhetőbb változatára.

Design-rajongóknak a kiállítás kihagyhatatlan, és egészen augusztusig megtekinthető, szerintem érdemes egy hangulatos folyóparti sétával és egy délutáni teázással egybekötni a programot. 

Ma nyílt meg a Victoria & Albert Múzeumban a nyolcvanas években nemzetközileg befutott japán divattervező, Yohji Yamamoto munkáit bemutató visszatekintő kiállítás. Az 1943-ban született művész 1977-ben mutatta be első női kollekcióját Tokióban, majd 1981-ben Párizsban megalapította a saját nevét viselő Yohji Yamamoto márkát, és a nyolcvanas évek közepére már férfiruhákat is tervezett. Munkáira jellemző a szokatlan szabásvonal, az olyan anyagok használata, melyek egyébként a divatiparban nem kapnak szerepet (pl. neoprén) és általában befejezetlennek vagy túlságosan nagynak tűnnek.

A kiállítás a V&A földszintjén a 38-as teremben található, ám az épületen belül több helyen is lehet találkozni Yamamoto kreációival. A terem minimál stílusban lett berendezve, fehér padló és falak, semmi kiírás vagy felirat, mindössze a ruhák. Hogy mit látunk éppen, azt a padlóra festett indexből azonosítottuk be, a női kollekciót W betűvel, a férfit pedig értelemszerűen M-mel jelölték, és a betűk melletti sorszám segítségével lehet megtalálni a bejáratnál kapott útmutató füzetben a szükséges információt.

45 női és 18 férfi öltözetet mutat be a kiállítás az 1980-as évektől napjainkig, a személyes kedvencem egy fekete estélyi ruha volt, melynek mindkét oldalán valamint középen pici, sűrű gombolás fut végig (W23). Láthatunk még videókat az elmúlt 3 évtized divatbemutatóiból, valamint néhányat az Adidas-nak tervezett lábbelikből.

A divat iránt érdeklődőknek ajánlom, és azoknak, akik látták korábban a Barbican japán divatról szóló gyűjteményét. A belépő 7 font, a kiállítás július 10-ig tekinthető meg.

Jó ideje adós vagyok a lisszaboni kirándulás utolsó fejezetével, és nem is magyarázkodom, hogy mi volt a késés oka, inkább belevágok a beszámolóba így több mint 1 hónap távlatából.

Már az utazás előtt lázasan készültünk arra, hogy mi minden finomat fogunk enni, hiszen az angol gasztronómia, és a mindennapi ebédek nem kényeztetnek el, a mediterrán országok pedig híresek az ízletes falatokról. Nem csalódtunk.

Nekem egyébként is az a filózófiám, hogy egy kultúrát legjobban az ételei és zenéje által lehet megismerni, számomra ezután következnek a kézműves tárgyak valamint a ruhák és a cipők. Lisszabonban az ételekre fókuszáltunk, és gyakorlatilag folyamatosan ettünk.

Tegyük hozzá, hogy nem nehéz, ha a város tele van csodálatos süteményesboltokkal, ahol a híres levelestésztás-vaníliakrémes desszertet (Pasteis de Nata) valamint még ezerféle édes tésztát lehet kapni, hát muszáj volt minél többet kipróbálni! A legautentikusabb Pasteis-ért még Belem kerületébe is elzarándokoltunk, ahol a több száz éves titkos recept alapján készült eredeti változatot kóstolhattuk meg, és hogy tudjuk, miről beszélünk, kipróbáltuk ezt a süteményt több másik helyen is.

A napközbeni étkezésre kevesebb figyelmet fordítottunk, ám minden vacsora igazi lakoma volt 3 fogással. Első este kagylós-sertéspörköltet ettünk sült krumplival, melynek a fűszerezése nagyon hasonló a magyar pörkölthöz. Következő vacsoránkon megkóstoltam a tipikus portugál egytálételt, a Bacalhau com Natas-t, mely lepényhal és burgonya tejszínes szószban, nagyon finom. Harmadik este pedig egy olyan étterembe tévedtünk, ahol alig találtunk helyet, mert tele volt portugálokkal, amit jó jelnek vettünk. Örök igazság, hogy nem a túristákat csalogató egységeket kell megcélozni, hanem a helyiek kedvenceit (ez igaz bármilyen országra). Ebben Carina hatamas segítség volt, a megfelelő helyeket ugyanis igazi kihívás megtalálni egy idegen városban, és sajnos az útikönyvek sem mindig jelentenek ebben segítséget. De szerencsére jól választottunk az utolsó esténken is, amikor lazacot és királyrákot rendeltünk nyárson grillezve, desszertnek pedig a portugálok tiramisu-ját, ami kevésbé előkelő, mint az olasz, mégis isteni finom, a neve pedig: Bolo de Bolacha.

Látnivalókban sem szűkölködött ez a hétvége. Nemrég olvastam Lisszabon TOP 10 látványosságáról (ezt is utazás után célszerű megtenni, ugyebár), és büszkén konstatáltam, hogy szinte mindent kipipálhatnánk: Szent-György Kastély, ahonnan gyönyörű a kilátás a folyóra, és Lisszabon jellegzetes mintás tereire, a Belem-i őrtorony, és ugyanitt a Felfedezések emlékműve és a kolostor. 

Sétáltunk a vár körüli, sikátorokkal hálózott szegénynegyedben (Alfama), és ámultunk az északi modern városnegyedben, ahol a Vasco Da Gamma bevásárlóközpont és a korábbi expó területe található avantgárd és futurista stílusjegyekkel. 

Ha csak egyetlen múzeumot ajánlhatnék, akkor az a Museo Do Azulejo lenne, ami a híres portugál csempeművészetet mutatja be a kezdetektől a kortársig, és olyan részletesen, hogy még az is képbe kerül, aki eddig egy percet nem foglalkozott a témával. Meglátogattam még a MUDE-t, azaz a Divat-, és Designmúzeumot, ami szintén nagyon tetszett, és felfedeztem egy portugál divattervezőt, Jose Antonio Tenente-t, akinek a ruhái tökéletesen illeszkednek az ízlésembe.

Rendkívül gazdag és élményekkel teli utazás volt ez a lisszaboni, és imádtam minden percét! Nem hiába éreztem, hogy nekem ide el kell jönnöm...

Az előző bejegyzésben már kifejtettem, hogy miért is repültem éppen Lisszabonba, azt viszont az utazás előtt nem tudhattam, hogy jó ötletnek bizonyul-e. Visszatérve a kirándulásból azonban megerősíthetem: januárban is érdemes ellátogatni, még ha kicsit bizarrnak is tűnhet, hogy egy tipikusan nyári várost célozzunk meg.

Lisszabon nem egy fürdős-tengerparti helyszín, bár a Tejo folyó partján fekszik, de az óceán közelsége miatt ez általában még nyáron is túl hideg egy csobbanáshoz, a legközelebbi tengerpart pedig egyrészt messze van, másrészt szezonban tömegeket vonz, ezért nem alkalmas nyugodt strandolásra. Így fürdeni csak körülményesen tudunk, ám a hőmérséklet magas, és a város tele van dombokkal, melyekre rekkenő hőségben felmászni igazi kihívás. Ennek tükrében úgy érzem, hogy januártól márciusig is teljes élmény lehet a városnézés, az idő kellemes 15-17 fok, és bár előfordul eső, az mégsem olyan mint Angliában, hogy napokig eltarthat, talán 15-20 percig esik, utána bátran lehet folytatni a túrát.

Emellett nem elhanyagolható szempont az utazás költségvetése, amiről már szintén írtam. Londonhoz viszonyítva Lisszabon egyáltalán nem drága, én kb. 50 euró/nap zsebpénzből kényelmesen kijöttem. Tömegközlekedésre nem nagyon költöttünk, mert a látványosságok gyalog is elérhetőek, ha meg netalán mégis buszra vagy villamosra szálltunk, a jegyek 1.50 euró és 3 euró között mozogtak. Érdemes még megemlíteni a Stockholm-i repülőtéri mizéria után (Ryanair reptér 100 km-re a várostól, a 80 perces buszút ára 110 SEK, kb. 11 euró), hogy Lisszabon reptere viszonylag közel fekszik a városhoz, maximum fél óra az út busszal, és 3.50 euróba kerül. A reggelink első részét általában a szállodában fogyasztottuk, a második részét, ami egy italból és tipikus portugál süteményből állt, egy pasteleriában, ez sem került 3-4 eurónál többe. Vacsorákra maximum 20 eurót költöttünk fejenként, ebben benne volt az előétel, főétel, desszert és még egy üveg bor vagy sangria is. 

Utánanéztem a Lisszabon kártyának az utazásunk előtt, hogy megéri-e megvenni, és végül úgy döntöttem, hogy per pillanat nincs szükségünk rá, de ha valaki többet szeretne tömegközlekedni, esetleg több múzeumba látogatna, mint én, akkor mindenképpen ajánlom.

(folyt. köv.)

A választ ugyanúgy nem tudom, mint azt sem, hogy miért éppen Helsinki. Akkoriban azt mondtam, hogy a Csinibaba, a VIT meg a kelet-nyugat, de magam sem gondoltam komolyan, hogy egy film hatására önként elvonulok fél évre Európa egyik leghidegebb országába tanulni. Ám valami megmagyarázhatatlan erő és kíváncsiság húzott északra, és azóta is örülök, hogy engedtem a vonzásnak, és anno Finnországban kötöttem ki.

Ugyanez a helyzet Lisszabonnal. Nem tudom, hogy mikor és miért, de azt éreztem, hogy nekem oda el kell mennem. Amikor két éve Lerrivel pörögtünk a témán, addigra én már régen tudtam, hogy Lisszabon úticél lesz, csak azt nem, hogy mikor és hogyan. Lehet, hogy azért, mert a mediterrán országok többségében Portugáliát kivéve már jártam, vagy úgy éreztem, hogy ez a város egy kevéssé felfedezett területe Európának, és mint ilyen, érdekes és egzotikus. Legtöbben ugyanis Barcelonába, Rómába, Párizsba vagy éppen Londonba vágyunk, és ritkán hallok valakit, akinek következő utazása éppen ide vezetne.

A vágy tehát megvolt, de hogy is valósult meg? Az easyJet-nek köszönhetem, és a hírlevelüknek, melyet már meg sem szabad nyitnom a postaládámban, mert mindig ott kezdődik a baj: látom az akciós árakat, és a bennem lakozó nyughatatlan utazó készenlétbe lendül. Novemberben elkezdték árusítani a január-februári kedvezményes repjegyeket, és 3 várost jelöltem meg, mint lehetőséget egy kis kirándulásra: Lisszabon, Milánó és Nizza. 5 napom volt a döntésre, és pont kapóra jött, hogy megkérdeztem a portugál kolléganőmet, Carinát, hogy milyen is az idő Lisszabonban ekkortájt. Megnyugtatott, hogy jobbára kellemes tavaszi hőmérséklet és kis szerencsével napsütés várhat rám, majd másnap megkérdezte, mit szólnék, ha együtt mennénk. Ő ugyanis jó pár éve nem járt a fővárosukban, mert mindig abban a faluban tölti az idejét, ahol a családja lakik. Azt hiszem, felesleges említenem, hogy kaptam az alkalmon, hogy az útitárs kérdés ennyire gyorsan megoldódott, ráadásul anyanyelvi kísérővel, azaz ennél nagyobb szerencsém nem is lehetne.

A repjegyek tehát hamar megvoltak, én meg időközben eltöltöttem egy hétvégét Stockholmban, majd karácsonyra hazareppentem, és nagyon örültem, hogy a hideg és lehangoló januárban is lesz mit várni.

A szállásunkat az utazás előtt két héttel foglaltuk a lastminute.com-on hihetetlenül barátságos áron, így sikerült 100 font alatt megúszni a repjegy-hotel tranzakciót. Úgy döntöttünk, hogy megelégszünk egy 3*-os városközpontban található hotellel, és azt a pénzt, amit megspóroltunk a szállodán, inkább a helyszínen költjük el.

Megmondom őszintén, hogy kicsit tartottam attól, hogy jól kijövünk-e Carinával, mert mégiscsak más, hogy a munkahelyen elvagyunk, de vajon 4 nap alatt is megmarad-e a kellemes légkör? Miközben ezen filóztam, elérkezett január 27-e, és én a föld felett lebegtem a boldogságtól, hogy az oly régen dédelgetett lisszaboni álom hamarosan valóra válik...

(folyt. köv)

Az ágyam melletti kisasztalon sorakoznak a még el nem olvasott könyveim, állandóan emlékeztetve arra, hogy a restanciám egyre nő, és lassan már TÉNYLEG nem szabad új könyvet vennem addig, amíg az oszlop legalább felére nem csökken.

Nem arról van szó, hogy nem olvasnék, de egyelőre még az otthonról hozott női magazinokat végzem ki, valamint az Economist különszámával, a "The World in 2011"-nel vagyok szoros kapcsolatban. Nemrég viszont belekezdtem a karácsonyi kívánságlistám első helyén szereplő könyvbe, ami ihletet adott ehhez a blogbejegyzéshez.

Nick Hornby Vájtfülűek brancsa című kötetét októberben otthon fedeztem fel, Londonban még nem is láttam (angol címe: The Complete Polysyllabic Spree, és most nézem, hogy 2006-ban adták ki, azaz igencsak nagy szégyen, hogy Nick Hornby rajongójának tartva magam csak 4 év után fedeztem fel). Ez az első könyv az általam nagyrabecsült írótól, amit magyar fordításban olvasok, ám meg kell mondjam, hogy a fordító kitűnő munkát végzett, mert átsejlik a jellegzetes Nick Hornby stílus.

A kötet az író olvasmányélményeiről szól 2003 szeptemberétől 2006 júniusáig, ebben az időszakben ugyanis az amerikai Believer-ben rovatot vezetett az elolvasott könyveiről. Azt szerette volna bemutatni, hogy hogy találjuk meg az éppen aktuális könyvünket (vagy éppen az minket), hogy hogy vezet az egyik könyv a másikhoz, milyen helyzetben mit olvasunk, stb. Rendkívül szórakoztató, könnyed, élvezhető úgy is, hogy eddig még nem esett szó olyan műről, amit magam is olvastam volna (a 60. oldalnál tartok). Tetszik, ahogy Nick Hornby bevallja, hogy néha azok a könyvek mennek az agyunkra, melyeket kötelezőnek vagy remekműnek tart a közfelfogás, hogy van olyan, hogy bármennyire szeretnénk, nem tudjuk befejezni az olvasmányunkat, mert egyszerűen megunjuk, stb.

A Vájtfülűek brancsán felbúzdulva következzenek azok a könyvek, amik jelenleg a kis asztalon elolvasásra várnak, és a hozzám kapcsolódó történetük.

Uwe Timm: Am Beispiel meines Bruders. A könyvet az előző szemeszterben kaptam a németes csoporttársamtól, Emily-től egy másikkal együtt, ami egy romantikus történet volt, így hamar befejeztem. Uwe Timm művének 76. oldalán tartok kb. tavaly június óta, és vagy a német nyelv vagy a téma miatt nem jutunk dűlőre. A sztori az író II. világháborúban elhunyt bátyjának az életét írja le, tele háborúval, katonasággal és vérrel, ami annyira nem áll hozzám közel. Fogalmam sincs, hogy be fogom-e fejezni, mindenesetre az asztalon pihen, hogy folyamatos lelkiismeretfurdalást okozzon. 

Lonely Planet: Travel Writing. Mentségemre legyen mondva, hogy ebben a könyvben minden praktikát elolvastam, mint jó kislány a leckének feladott fejezeteket, csupán azért tartom a kis asztalon, mert a példa-útirajzokkal még nem végeztem, valamint a feladatokat szépen el kellene kezdenem (pl. ülj be a helyi kávézóba, és figyelj, majd írj róla 300 szóban, mit láttál, mit hallottál, milyen illat volt, stb.). Egyébként a téma iránt érdeklődőknek zseniális, és nagyon hasznos, rengeteg első kézből interjúval, tanácsokkal, mit igen, és mit ne, úgyhogy minden betűjéből tanultam.

Justin Scroggie: Eye Spy. Ezt a könyvet Marco kapta 2009-ben a karácsonyi húzáskor, és azzal a lendülettel a mögötte található szekrénybe hajította, mondván, hogy ő nem olvas, mert az csak időpocsékolás. Én a helyében ezt azért nem hangoztatnám, de ez most lényegtelen. Az iroda egyik részéből a másikba költözés során a kezembe akadt a könyv, és Marco nagylelkűen nekem adta, mert egyébként ezúttal a kukában kötött volna ki. A mű igazán könnyed, a világ összeesküvés-elméleteit igyekszik kibogozni enciklopédiaszerűen: mit jelent a szabadkőművesek kézfogása, a katonai köszönések, mi van a LONSDALE márkanév mögött, és hasonlók. Érdekes, de nem kell készpénznek venni. Egyébként már majdnem végeztem vele.

Nick Hornby: Fever Pitch (magyarul Fociláz). Ismét szégyen, hogy csodálóként még nem olvastam ezt a regényt, de sosem érdekelt annyira a foci, hogy ne kerüljön az összes Nick Hornby mögé. Viszont 1 font volt a Kilburn-i Oxfam-ban, úgyhogy muszáj volt megvenni, hogy majd a jövőben valamikor sor kerüljön rá.

Mary Moody: Au Revoir avagy fél év Dél-Franciaországban. Szülinapi könyv, mint a következő is, azt kértem a szülőktől, hogy valami utazós könyvet találjanak nekem, amikor valaki elindul, hogy új életet kezdjen vagy csak huzamosabb időt eltöltsön egy másik országban, ha nő az illető, az még bónusz is. Így került hozzám az ötvenes ausztrál írónő, Mary története, ami a Vájtfülűek után egyenesen következik.

Jay Rayner: Aki végigette a világot - A tökéletes vacsora nyomában. Egy díjnyertes gasztroújságíró éttermi kalandozásai a következő városokban: Las Vegas, Moszkva, Dubai, Tokió, New York, London, Párizs. Már alig várom, hogy sor kerüljön erre a könyvre, biztos, hogy folyamatosan éhes leszek, amíg olvasom. Természetesen a legjobban Londonra vagyok kíváncsi, hátha én is tanulhatok, hogy hova kell menni a tökéletes vacsoráért. (Legutóbb egy marokkói étterembe szerelmesedtem bele.)

Szinte magam sem hiszem el, hogy arról írok, hogy mit veszek fel a jövő heti céges bulira, de ez a "dress code" dolog már régóta motoszkál a fejemben, hogy esetleg megér egy bejegyzést.

Otthon szinte sosem tapasztaltam, hogy egy-egy eseményen meghatároznák, mit kell viselni. Volt a koktélruhás, az estélyis, a black tie meg a white tie, és ennél többet nem kellett törődni a dologgal. Ha szerencsés voltál, akkor vettél egy új ruhát egy eseményre (lehetőleg olyat, amit a jövőben még sokszor lehet használni), ha nem, akkor válogattál abból, ami már megvan, és kész.

(A munkahelyi "dress code"-ba inkább nem is megyek bele, mert pont a héten szólt a főnököm, hogy ezentúl még "irodaibbnak" kellene lennem, tehát jó lenne, ha elfelejteném a fekete rövidnadrág - majdnem térdig ér - és a hosszú magassarkú csizma kombinációját. Nem örültem a váratlan fordulatnak, mert igyekszem elkerülni a számomra unalmas fekete egyenes nadrág és ing kombinációját.)

De vissza a partiöltözékhez. Azt figyeltem meg, hogy itt nem mennek el az emberek egy buliba farmer-felső összeállításban, inkább dívik a ruhák viselete, lehetőleg kétszer ugyanazt nem felvéve, ezzel a partiruhákat a legújabb FMCG kategóriába taszítva (buli előtt megveszed, buliban felveszed, majd másnap bekerül a gardróbba, ahonnan már csak akkor kerül elő legközelebb, amikor elviszed a charity boltba, mert milyen dolog már az, hogy még egyszer felhúzd azt, amiben már láttak a barátaid és/vagy le vagy fényképezve?!).

Tegyük hozzá, hogy itt nem jelent sem nagybefektetést, sem pénzügyi válságot alkalmakra ruhát, cipőt, kiegészítőket venni, és utána nem is fáj annyira a szív, amikor nem használja az ember lánya. Itt nem hordanak semmit "túl" a nők, általában hatalmas ruhatáruk van (mert nemzeti sport a vásárlás), érzelmi kötődés sincs egy-egy darabhoz, egyszóval más az öltözködési kultúra.

A bulis "dress code" is csak egy újabb elem, amivel a vásárlásmániás angolok szórakoztatják magukat. Mert hiába van az embernek 8 alkalmi ruhája, ha egyik sem sárga, és a jövő heti buliban pedig pont ez a kitétel. Nincs más megoldás: be kell szerezni egy sárga ruhát meg egy hozzávaló cipőt, táskát, nyakláncot, hajpántot, stb. Ez pedig igazán nem tartozik az élet nagy problémái közé. A "dress code" nem csak színekre, hanem filmekre, témákra is kiterjed, pl. szuperhősök, Grease, horror és az otthon is jól ismert kamionosok és kurvák.

Megmondom őszintén, nem vagyok elkötelezett rajongója annak, hogy meghatározzák, mit vegyek fel, jobban szeretem magam eldönteni, de ezúttal nagy meglepetésemre örömömet leltem a tervezgetésben, a céges party "dress code"-ja ugyanis a kaszinó-stílus, azaz a fekete, fehér és piros.

Elsőre nem voltam elragadtatva, mert nemrég vettem egy gyönyörű mintás ruhát, amin mondanom sem kell, még csak nyomokban sem szerepel a fent említett három szín. Aztán úgy gondoltam, felveszem egy már meglévő fekete miniruhámat, és tipikus nő módjára már el is kezdtem számba venni, hogy a másfél éve vett rucimat ki és hányszor láthatta már rajtam, valamint hány Facebook-os képen szerepeltem benne.

Aztán egy séta közepette az Oxford Street-en megláttam a fenti fekete ruhát a 20-es évek kabaré stílusában (egyenes vonalú, jóindulattal combközépig érő, az alján olyan 20 cm-es fodorral), és mivel még másnap is mocorgott a fejemben, elmentem megvenni. Ruha kérdés így megoldva, de ekkor kezdődött a dilemma a mindenféle kiegészítőről és a megjelenés egészéről. Azóta azonban beszereztem egy pár égővörös harisnyát, egy fehér gyöngysort valamint egy piros hajpántot. Feltett szándékom, hogy a karácsonyra kapott megamenő meggyszínű bőrkesztyű is szerves részét képezi majd a kollekciónak. Ha jól sejtem, akkor most már csak egy passzoló öv hiányzik (tudja valaki, hol lehet kapni fehér vagy piros selyemszalagot Londonban?), és teljes lesz az összhang.

Mindenesetre pár napig remekül elszórakoztattam magam a feladattal, és szerencsémre volt pár fontom a játékra (nem kellett vagyont költeni - ruha: £24.90 Mango, harisnya: £5 Calzedonia, gyöngy: £2 Dorothy Perkins, hajpánt: £2.50 Claire's), és már alig várom, hogy "beöltözzek". Remélem, valaki jól lefotóz majd!! :D

2010 karácsonya előtt is megúsztam a reptéri káoszt, és rendben hazaértem az ünnepekre. Az X Factor-t meg megnyerte Matt (akit én ugye abszolút esélytelennek jósoltam, de hát ilyen az én formám, nincs szaglásom a tehetségekhez), ezzel pedig elvesztettem egy fogadást, de gyalogoltunk már haza nagyobb esőben is! :)

A lényeg csak annyi, hogy hírt szeretnék adni magamról az új évben. A budapesti karácsony és szilveszter után visszatértem a második otthonomba, és mint mindig most is teljesen összezavar az itthon és otthon dilemmája. Remélem, hogy 2011-ben pont kerül ennek a mondatnak a végére is.

Nem tettem fogadalmat, bár azt mondjuk megígérhettem volna magamnak, hogy többet írok majd ide, de mostanában vagy a magánszférámra koncentrálok vagy Londonon kívülre (legyen az Budapest vagy újabb utazások), úgyhogy attól tartok, nem tudnék témába vágó dolgokról írni. Azért igyekszem majd, ha meglátogatok valami jó kis kiállítást vagy történik valami különleges (pl. ÁFA-emelés volt január 4-én, és most drágaság van).

Új hírként egyelőre annyival szolgálhatok, hogy ismét kidobom magam a munkaerőpiacra. Hogy melyikre? Elsősorban a londonira, és párhuzamosan a budapestire is, aztán meglátom, hogy hol leszek sikeresebb. Ami biztos, hogy a mostani munkámnak búcsút szeretnék mondani, valószínűleg hatásosabb terv, mint folyamatosan frusztráltnak lenni attól, hogy értelmetlen dolgokat csinálok. Igaz, hogy előzőleg azt írtam, hogy beletörődtem, és úgysem a munkának élek, de időközben rájöttem, hogy az a heti 40 óra mégiscsak borzasztóan sok akkor, ha elégedetlen vagyok. Meg lehet, hogy hülyén hangzik, de szeretnék pörögni, enyhe stressz alatt állni, alkotni, kreatívkodni, egyszerre tíz dolgot csinálni és nap végén jóleső büszkeséget érezni. Ebben a pillanatban szinte az is mindegy, hogy melyik országban.

Az évem jelszava pedig: POZITIVITÁS! Mert tudom, hogy menni fog. :)

EBBEN AZ ORSZÁGBAN (legalábbis London cityben) BE KELLENE TILTANI A HAVAT!

Ma reggel gyönyörű hóesésre ébredtünk, nincs is ennél szebb karácsony előtt 5 nappal. A kis lakóközösségünk minden tagja áhítattal figyelte a szállingózó hópelyheket, melyek lassan az egész kertünket belepték. Annyira elkapott a hangulat, hogy kitaláltam: szeretnék csókolózni a hóesésben, mert az felettébb romantikus.

Aztán elindultam, hogy befejezzem a karácsonyi ajándékvásárlás utolsó simításait, és azt hiszem, ennél a pontnál véget is ért a nagy öröm. Kilburn megálló: 20 perc várakozás után (melynek során 3 percenként elmondták, hogy körültekintően lépkedjünk a nagy hó okán, majd 10 perc után 2 percenként azt is sikerült bemondani, hogy elakadt egy szerelvény Willesden Green-nél, ezért késésekkel kell számolni) azt javasolták, hogy keressünk alternatív útvonalat. Csüggedésre semmi ok, akkor busszal megyek.

Ha azt mondom, hogy tűsarkúban jégen gyorsabban mentem volna, mint a busz, akkor egy picit sem túlzok, de még mindig nem adtam fel, gondoltam, Camden Town-ba csak eljutok, az nincs olyan messze. Újabb buszmegálló: a 31-es 6 perc múlva érkezik. Ezt néztem ismét 10 percig, amikor a számláló lassan, de biztosan ugrott 5-re, 4-re, 2-re majd due-ra, aztán hirtelen újra 6-ra. Itt még mindig nem adtam fel, gondoltam, akkor a 16-ossal elcsorgok Marble Arch-ig, onnan pedig átfordulok az Oxford Street-re. Közben buszt nem látván beugrottam a Starbucks-ba egy forró italra (eddigre ugyanis szépen átfagytam, de még mindig bíztam abban, hogy én ma bejutok a city-be), amiről még a tejszínhabot is lenyalogattam kényelmesen a kávézóban, és busz még mindig sehol.

Majd mindenki nagy megkönnyebbülésére megérkezett az a drága 16-os, amire viszont nem lehetett felférni. Eddig tartott a türelmem, és úgy döntöttem, hogy hazamászom (gyalog, mert nem bírtam idegekkel a buszmegállókban várakozást), és itthoni napot tartok, az sem lesz olyan rossz.

Tehát 2 óra alatt sem sikerült a házam 1 km-es körzetén túljutni és ajándékok még mindig sehol. Itt azonban még mindig nem volt vége a hányattatásaimnak. A rossz közlekedési viszonyok miatt lemondtuk a mai vacsit az ismerősökkel, de ezt még nem is bántam volna, hiszen tudtam, hogy este buli. Könnyen kitalálható azonban, hogy mi történt: fél 9-kor jött a Facebook-on az értesítés, hogy a havazás miatt Paul Kalkbrenner járatát Berlinből törölték, így a ma esti fellépése a Fabric-ban elmarad. Azt hiszem, ennél a pontnál már utáltam a havat.

Csak halkan jegyzem meg, mennyire csalódott vagyok azt illetően, ahogy Anglia és London ezt az egész havazás dolgot kezeli, illetve ahogy nem. Nem hiszem el, hogy abban az országban, ahol nem kell fizetni a bankkártyás készpénzfelvételért, ahol hatékony rendszere van a tömegközlekedésnek, ahol 3 perc egy laikusnak adóbevallást készítenie, ahol self-checkout pultnál fizethetem ki a napi betevőmet, ahol virágzik az online kereskedelem, ekkora fennakadást okoz 5 cm hó (jó, ma nem 5, van talán 12 cm is). Lezárják a repülőtereket, törlik a járatokat egész napra, emberek rekednek vonatokon éjszakára, és közben az illetékesek azzal dobálóznak, hogy 1678 óta nem volt ilyen nagy hó, amikor nem ez a lényeg. 

A lényeg az, hogy augusztus óta tudjuk, hogy kemény telünk lesz, azóta lett volna idő felkészülni. Nem történt meg. Majd leesett az első hó december elején, és akkor is csak a sopánkodás ment, de Alex barátnőm 4 napig nem tudott bejönni dolgozni, sőt, nem voltak alapvető élelmiszerek a helyi közértekben. Mire kihevertük az elsőt, ma megérkezett a második felvonás, és újra ugyanaz a káosz vagy talán még nagyobb. És még mindig nincsenek felkészülve. Ha még 4 napig esik, 4 napig lesznek lezárva repterek és nem járnak majd vonatok.

Megemlítem azt az apró részletet, hogy 5 nap múlva repülök haza, és teljes pánikban vagyok, ugyanúgy, mint tavaly. Verem a fejem a falba, hogy az elmúlt évben megígértem magamnak, hogy idén már nem leszek itt, hogy ne kelljen ezt megint átélnem. Azonban úgy néz ki, hogy kénytelen leszek. Az elkövetkező 5 napban reggel-este imádkozni fogok azért, hogy ne essen a hó és rendben hazatérjek. Valamint megpróbálom a tavalyi fogadalmat jövőre tisztességesen betartani.

Párhuzamosan az otthoni műsorral Angliában is lázban tartja az embereket az X Factor, a 2004-es debütálása után idén már sokadszorra.

Egy személyes élmény az első londoni telemről: Az akkori show fináléja pont egy olyan estére esett, amikor korán ágyba bújtam, mert szerettem volna kipihenni magam a másnapi 12 órás műszakra, de a szomszéd 315-ször üvöltette teljes hangerővel a Hallelujah-t Alexandra Burke előadásában, aki aznap ezzel a dallal meg is nyerte a versenyt. Engem azóta ráz a hideg a számtól, és Alexandrának sem lettem nagy rajongója, ám kétségtelen, hogy számtalan sikeres dalát játsszák a rádiók, a klubbokban tombolnak a zenéjére a fiatalok, ő a Sure nevezetű dezodor reklámarca, azaz ügyesen kamatoztatta a tehetségét. A 2009-es második helyezett a JLS lett, akik szintén azóta is színpadon valamint a sikerlisták élén maradtak.

Nem úgy, mint a tavaly nyertes, akinek a nevére nem tudtunk Annával az este folyamán rájönni, de most megnéztem, mert tudtam, hogy írni fogok róla: Joe McElderry. Joe-nak maradhatott egy kis keserű íz a szájában, ugyanis pont abban az évben nyert, amikor a Simon Cowell ellen irányuló Facebook kampánynak köszönhetően egy Rage Against the Machine zene letaszítotte Joe dalát a karácsonyi sikerlistáról. Azóta sem hallottam róla. A második helyezett Olly Murs azonban nem tűnt el a süllyesztőben, számait játsszák rádióban és tévében, a legutóbbi X Factor vasárnapi adásában sztárvendégként szerepelt.

Az idei szériát már mondhatni követem, tisztában vagyok a versenyzőkkel, és vasárnap reggeli közben általában megnézem a szombati adást, hogy lássam a produkciókat, hétfőn pedig első dolgom tájékozódni a kiesésekről, itt ugyanis vasárnap este külön műsor van az eredményhirdetésre, ekkor szoktak vendégek fellépni (hallottam, hogy otthon Csonka Pici volt a sztárvendég hétvégén, itt egy pár hete Bon Jovi).

A még versenyben lévő énekesek meglehetősen erősek, ez alól kivétel Wagner, akit valami különös oknál fogva bent tart a közönség, annak ellenére, hogy a produkciója hétről-hétre csapnivaló, a zsűri nem tud vele mit kezdeni, már kritizálni sem nagyon akarják, egyszerűen nem odavaló. Ezzel szemben dühítő, hogy az igazi tehetségek meg kiesnek, legutóbb is két nagyon remek énekes állt az utolsó két helyen, és közülük az egyiknek távoznia kellett. Cher maradt a legnagyobb megelégedésemre, mert szeretem ezt a 17 éves lányt, aki úgy énekelte a Shakespeare Sister Stay című számát még másodszorra is, hogy először a hideg futott végig a hátamon, utána meg könny szökött a szemembe. Minden héten remekül alakít a hölgy, bár sok kritika éri, hogy fenn hordja az orrát meg nem természetes, de ez az éneklésben cseppet sem zavarja.

Nagyon szépen énekel még Matt, de nem ezért szeretem, hanem mert borzasztóan jóképű, úgyhogy felőlem bármit csinálhat, csak nézhessem. Egyébként nem hinném, hogy esélyes lehet a győzelemre, mint ahogy Mary sem, aki nagyon jól énekel, szép hangja van, de nem tud játszani vele, ezért minden produkciója kicsit ugyanolyan. Meglepetést nem okoz, és nem érzem, hogy megvan benne az a bizonyos plusz, amiről a műsor a nevét kapta.

Annál inkább látok potenciált Rebecca-ban, Katie-ben és a One Direction nevű fiúcsapatban. Rebecca természetes és letisztult, igazi klasszikus díva fantasztikus hanggal és semmi hisztériával. Katie a széria botránylánya, négy hétig folyamatosan az utolsó kettőben végzett, és mindig megúszta. Az elmúlt héten a Beatles-hétvége keretében a Help című számot énekelte valami fergetegesen. A One Direction egy fiatal fiúkból összeverbuvált csapat, és ahhoz képest, hogy random terelték őket össze a válogatás után, meglepően jól teljesítenek, lelkesek, szerények és jól énekelnek minden alkalommal.

Végül néhány szó a zsűriről: ebben a szériában Cheryl Cole, Dannii Minogue, Simon Cowell és Louis Walsh véleményezi a versenyzőket. Cheryl-t nem szeretem, mert túlságosan bulvár, és értelmes kritikát még nem hallottam tőle, hétről-hétre elevickél a "Ez ma nagyon te voltál!" mondattal, sajnos se nem vicces, se nem stílusos, viszont tény, hogy baromira jól néz ki. A lányok közül kétségtelenül Dannii a favoritom, őszinte, akkor beszél, ha van mit mondania, és mer mindkét irányba kritizálni, valószínűleg mert ért hozzá, és van véleménye. Louis és Simon módszeresen eszik egymást, és nem finoman szurkálnak oda egymásnak ("Louis már megint akkora hülyeséget mondott!", "Hogy lehetett múlt héten Simon ennyire bunkó?!"), tiszteletreméltó, hogy ezt legalább szemtől-szembe rendezik. Louis egy nagy idealista, ő még Wagner produkcióját is magasztalni tudja, és mindenkihez van néhány pozitív megjegyzése (ha valakinek gyengébb az előadása, akkor sem magát a versenyzőt, hanem Simon-t hibáztatja), míg Simon az alfahím, aki kimondja, bele a másik arcába, és látszik rajta, hogy tesz a közönségre, a sajtóra, mások véleményére. Ez részben az ő műsora, és ha van véleménye, mondja. Tudok a hozzáállásával azonosulni, és a karakán pasikat egyébként is csípem, úgyhogy Simon az abszolút zsűrikedvenc.

Ennyit tehát az angol show-ról, kíváncsian várom a december 12-i döntőt, amikor kiderül, hogy ki nyeri a versenyt. Én a 4 kedvencem közül bárkit szívesen látnék a dobogón, de ha összeesküvés-eméletben gondolkodom, akkor a One Direction-t tippelem meg nyertesnek, mert csapat még nem nyert Angliában.

Londonban élve a következő jelekből tudod, hogy közeledik a karácsony:

A televízióban sokkoló reklámokban tudatják a kedves vásárlóval, hogy MÁR CSAK 6 hét karácsonyig, ami annyira közel van, hogy ha 1 hete kezdtük volna el a készülődést, már az is késő lett volna. 6 hét, érted? Ha eddig nem rendelted meg a karácsonyi pulykát a Sainsburys-ből házhozszállításra, akkor igyekezz, mert lassan elfogy! Meg kell azonban jegyeznem, hogy az idei John Lewis reklámszpot nagyon kellemesre sikeredett, kitettem a Facebook-omra, hogy megnézhessétek.

A Starbucks-ban megjelennek a piros papírpoharak és a szezonális termékek. Idén sajnos nem került a Dark Cherry Mocha a kollekcióba, cserébe kaptam viszont a Mint Mocha-t, ami isteni mentolos. Újra lehet enni gyömbéres sütit, narancsos-áfonyás muffint és karamellás sajttortát.

A Body Shop-ban is előrukkoltak a karácsonyi válogatással: áfonyás, fűszeres vanília és narancsos termékek várják, hogy bekerüljenek az óriászoknikba, ugyanez volt tavaly is, csak most szebb a csomagolás.

Megnyílt a Winter Wonderland, amiről sikerült tavaly és tavalyelőtt is lemaradni, ezért idén a nyitás hétvégéjén elmentem megnézni, és haragszom magamra, hogy miért nem láttam ezt előbb (mint a karnevált augusztusban), mert óriási élmény felnőttnek, gyereknek egyaránt. 15 perc alatt olyan karácsonyi hangulatba hoztak az óriás Mikulások, a karácsonyi dalokat éneklő rénszarvas, a levegőben szálló bratwurst és forralt bor illata, hogy legszívesebben jól bevásároltam volna a számtalan árus kézműves termékeiből. Ez még egyelőre várat magára, mint ahogy a jégpályát és a mindenféle vidámparki mókákat is fel kell majd avatni, azt hiszem, mindezzel megvárom a 3 hét múlva érkező Kolleginát. De jó szívvel ajánlom mindenkinek (bár kétlem, hogy rajtam kívül lenne még valaki, akinek eddig sikerült módszeresen elkerülnie), garantáltan jó szórakozás egy nem esős hétvégi napra.

És igen, ahogy ballagunk a karácsony felé, lázba hozza a lakosságot az X Factor, de erről egy külön bejegyzésben részletesen beszámolok hamarosan.

A karácsonyi programjavaslataimat és a beszámolót a Winter Wonderland-ről a decemberi 6:3 Magazinban találhatja meg mindenki, aki szereti. :)

Egy ideje készülök erre a bejegyzésre, főként annak okán, hogy az otthoni barátok és ismerősök második leggyakoribb kérdése, hogy "Te akkor már perfekt angol vagy?" (az első: "Mi újság kint a pasikkal?"). 

Nem szeretnék senkinek csalódást okozni, de nem, nem vagyok perfekt, nem beszélek anyanyelvi szinten, viszont folyékonyan megy, és szinte hibátlan a helyesírásom. 

Nem volt ez mindig így, annak ellenére, hogy egy felsőfokú nyelvvizsgával a zsebemben vágtam neki a kalandozásnak, és Anglia azért lett elsőszámú célpont, mert hogy milyen jól tudom a nyelvet. Ez a nagy önbizalom addig tartott, amíg el nem kezdtem beszélni, és rögtön szembesültem azzal, hogy nem tudom kifejezni magam, makogok, nem találom a szavakat, ha meg is van, nem jól használom az igeidőket, és a kötőszavakkal meg egyáltalán nem tudok mit kezdeni. Nem beszélve a bonyolultabb fordulatokról, a passzív és a "could have", "should have" mondatokról. Elméletben minden ment, de beszédben zéró.

Az első állásomra azért voltam olyan büszke, mert már a tudat is boldogított, hogy sikerült angol nyelven eladnom magam (az már csak utólag derült ki, hogy Stefano azért választott engem, mert "jól mutatok majd a recepciós pult mögött"). Onnantól jött a neheze: például felvenni a telefonokat, megérteni, hogy mit mond a másik fél és értelmesen válaszolni. Rengetegszer izzadtam le a feladat súlya alatt, és a telefon sokáig a rémálmom volt. 

A legrosszabbnak viszont azt éreztem, hogy nem is mertem beszélgetni, főleg nem anyanyelvi angolokkal. Frusztrált, hogy nem vagyok jó, és ezért sokszor csak megfigyelő szerepet osztottam magamra a társaságban. Ennek köszönhető, hogy amikor megismerkedtem Phil-lel, azt mondta rólam, hogy jó csaj vagyok, csak nagyon csendes. Soha nem fogom elfelejteni ezt a mondatot! Akkor éreztem, hogy nagyon nem vagyok én itt jó helyen, hiszen nem tudom magamat adni. Azt a Zsut, aki cserfes, jófej, humoros és mindenhez van hozzáfűznivalója.

Aztán valahogy magától kialakult minden. Szerintem a Mikinek köszönhetem, ahol egy nagyon beszédes és nagyon nyitott társaságba kerültem, így elkezdtem én is társalogni. Mivel nem kizárólag a munka érdekelte a kollégáimat, elkezdtek kérdezni, én meg válaszoltam. És szépen lassan azt vettem észre, hogy angolul is ugyanolyan vagyok, mint magyarul. Ha kevesebb szóval is gazdálkodom, azért csípőből megmondom, amit gondolok, és már van humor a mondataimban, van színe a sztorijaimnak, beszélek, amikor sokan figyelnek rám, adott szituációban flörtölök, stb.

A legnagyobb sikerem, amit nyelvileg elérhettem, az az, hogy végre angolul is zsus vagyok. Hogy már nem mondhatja rám senki, hogy unalmas lennék vagy csendes. Helyette lettem beszédes, közvetlen, direkt, legfőképpen szórakoztató társaság. Ami mulattatja a magyar barátaimat (pl. hogy magamat egyes szám harmadik személyben emlegetem), az pontosan ugyanilyen vicces az angol nyelven beszélő ismerőseimnek.

Azért természetesen nem mindenki szereti a stílusomat. Már otthon is mondták, hogy néha túl direkt vagyok (ezt régen egy csapatépítő tréningen a negatív oldalra sorolták velem kapcsolatban), itt a fegyelmezett angolok között ez még inkább kiütközik. Természetesen finomodtam valamennyit, és elsajátítottam az angol beszédkultúrát, hogy általában csak a felszínt kell megkapargatni, azért bizony sokszor előjön a kendőzetlen "Eastern European honesty", és ilyenkor az igazi angolok legtöbbször csak a szemüket meresztik (hiszen az, hogy szóljanak, már nem fér bele a mentalitásukba).

Ennek tudható be, hogy angol barátaim vagy barátnőim nem nagyon vannak, pedig sokat ismerek, és hogy a brit pasik sem tudnak velem mit kezdeni. Nincsenek hozzászokva a provokációhoz, az egyenes kérdésekhez, egyáltalán ahhoz a közvetlenséghez, ami rám jellemző. Pont ezért nem is volt célom, hogy helyi lakossal játsszak papás-mamást, mert számomra azok a férfiak, akikkel eddig megismerkedtem, unalmasak. Nem is tudom, hogy volt-e valaha szórakoztató beszélgetésem angol pasival. Akárkibe botlottam bele, aki fel akart szedni, már a második semmitmondó kérdése után (ami általában több percnyi zavarbaejtő bámulás után is csak a "where are you from?" és a "do you live here"-ig terjedt) tudtam, hogy sajnos a velem szemben / mellettem álló ember egy cseppet sem érdekel. Azt meg különösen nehezen viselem, ha egy anyanyelvi angol nem beszél, ellenben tőlem várja, hogy a társalgást vigyem, ahelyett, hogy örülne annak a kivételes szerencsének, hogy ezt a szép nyelvet tökéletesen beszéli, és elkápráztatna remek stílusával.

Ez a válaszom tehát arra, hogy miért nincs a ladynek egy lord párja, viszont csüggedésre semmi ok, hiszen angolul is jófej vagyok! :)

Hihetetlen, hogy eltelt egy év, mióta a Mikinél dolgozom. A kezdeti nehézségek közepette nem gondoltam volna, hogy megérem itt az évfordulót, de a dolgok jóra fordultak, én meg maradtam.

Örök elégedetlennek tűnhetek, de nem tudom őszintén kijelenteni, hogy ezen a munkahelyen, ebben a pozícióban, ezért a fizetésért én most a helyemen vagyok. Az elején sok kihívással néztem szembe, mert minden újdonság volt, de az idő előrehaladtával a napi munka rutin lett, amiben nincs változatosság, nincsenek izgalmak és meglehetősen száraz. Sokáig lázadoztam (főleg magamban), hogy ennél nekem több kell, hogy feljebb szeretnék lépni, de a mi cégünk nem olyan, ahol túl sok előrelépési lehetőség lenne, és ha van is, az azokat illeti, akik már sok éve itt vannak.

Júliustól lett egy új főnököm, Fabrizio, akiben bíztam, hogy majd megtanítja nekem a Contractor szakma alapjait, trükkjeit, hiszen ez volt az, amit ő is és Marco is ígért, de semmi nem történt az ügyem érdekében. Néha bosszant, hogy kevésbé vagyok önálló, és kevésbé vagyok benne a dolgokban, mint amennyire a főnök nélküli időkben Marco mellett voltam. Így masszívan unatkozom miközben haszontalannak érzem magam, még akkor is, ha végigdolgoztam a napot.

Ennyi a negatív oldalról. Amiért még nem kerestem másik munkát az az, hogy fantasztikus a csapatunk, valamint a munkámmal járnak olyan előnyök, amiket máshol nem biztos, hogy élvezhetnék. Néhány példa: a rugalmas timesheet-rendszernek köszöhetően gyakorlatilag rengeteg szabadságom van. Ha minden igaz, akkor ebben az évben 26 szabadnapra fogok kifutni, nem számolva azokat a nem ritka alkalmakat, amikor csak fél napokat töltöttem az irodában. Ennek köszönhetem, hogy idén viszonylag sok időt tölthettem otthon, és nagyjából akkor, amikor akartam. Idén először nem csak a karácsonyt, hanem a szilvesztert is Budapesten fogom ünnepelni.

Amit próbálok még maximálisan kihasználni, azok az ingyenes vagy kedvezményes szállások. Többször is éjszakáztam ingyen különböző hotelekben vagy kaptam szobát Anyuéknak Londonban rendkívül jutányos áron. Közvetve a közelgő stockholmi utazásom is a Mikinek köszönhető, ugyanis megcsíptünk egy olyan ajánlatot, ami idegenforgalomban vagy sajtóban dolgozó embereknek szól, és minimál összegért kapjuk meg a 4*-os deluxe szállást, ingyen közlekedést és múzeumbelépést, városnéző buszozást és reptéri transzfert.

A munkahelyemnek tudható be számos rendezvény, vacsora, kvízeste, stb, amire az elmúlt egy évben meg voltam hívva, és melyek során London legjobb szállodáit láthattam meg közvetlen közelről, volt, hogy még nyitás előtt, első ízben kóstoltam az ötfogásos vacsoráikat, amik tudom, hogy mást esetleg kevésbé töltenek el izgalommal, de én imádom az ilyen eseményeket!

Végül a csapat: nem dolgoztam még sok helyen eddigi életemben, de bátran kijelenthetem, hogy most először vagyok olyan munkahelyi környezetben, ahol mindenki egymásért van, és széthúzásnak még minimális nyoma sincs meg. Ez arra a 9 emberre igaz, akik a UK-Írország-Málta csapatot képviselik, a rajtunk kívüli munkahelyi világban természetesen van intrika, fúrás, pletykálás, de mi egy nagyon erős sziget vagyunk. Nem tudom, hogy mindez hogy sikerült, hogy Marco érdeme-e, vagy mindannyiunk személyiségéből adódik, hogy bár mindenki szeretne a legjobb lenni, ennek érdekében nem tapossuk el a másikat. Ez a contractori és a coordinátori szinten is így van. Tudjuk, hogy bármikor számíthatunk egymásra, segítünk a másikon, és ettől egy biztonságérzete van az embernek, hiszen tudja, hogy ha bármi adódik, nem lesz egyedül.

Mindezt leírva és összefoglalva kicsit elszégyelltem magam, hiszen az elmúlt 3-4 hónapban rengeteget szidtam a Mikit, és néha igazán elviselhetetlen voltam a kollégáimmal, amikor rajtuk töltöttem ki a munka iránt érzett frusztrációmat. Mostanra viszont helyére kerültek a dolgok: tudom, hogy sokat kaptam ettől a cégtől, és messze ez a legjobb londoni munkám. Nem élhetem ki benne sem a szervezőkészségemet, sem a kreativitásomat, viszont biztos a helyem, szeretnek a kollégáim (még akkor is, ha néha "furcsa" vagyok), érdekes helyekre járhatok, akkor megyek szabadságra, amikor szeretnék, stb.

Valószínűleg ez is olyan, mint minden más dolog is az életben: egyensúlyozunk az előnyök és a hátrányok között, mérlegelünk, hogy mi a prioritás, és azt mennyire támogatja a munkánk. Ebben a pillanatban nálam nem a munka van az első helyen, és örülhetek, hogy nem terhel le annyira, hogy még maradjon eneriám azokra a dolgokra, amik elsősorban érdekelnek. Aztán ha a prioritások átfordulnak, hogy igenis több kihívás és/vagy pénz kell, akkor annak megfelelően fogok váltani.

 Néha ráeszmélek, hogy kalandért és izgalmakért igazán kár volt Londonba mennem, mert itthon is akad bőven. Történt ugyanis, hogy 3 héttel ezelőtt felkeltette egy itthoni álláshirdetés a figyelmemet: ötcsillagos szálloda keres rendezvény szervező és értékesítő munkatársat. Először csak átküldtem Anyumnak, hogy lássa, milyen állás érdekelne, ha egyszer hazaköltöznék, ő meg gyorsan rábeszélt, hogy jelentkezzek, hiszen úgyis érkezem haza 2 hét múlva, még akár egy interjúra is el tudok menni.

Mivel a kisördög sosem alszik, pláne az nem, amelyik azt súgdossa folyamatosan a fülembe, hogy ideje lenne hazatérnem, így megfogadtam a tanácsot, kipofoztam az önéletrajzom, és elküldtem a megadott címre. Másnap vettem egy fekete szoknyát az interjúra, mert optimista vagyok. Az ihletet Miss Kiss adta, aki előbb vette meg a ruháját majdani könyvének majdani dedikálására, mint hogy a könyvhöz hozzákezdett volna. 

Jelentkezés elküldve, válasz semmi. Már kezdtem lemondani a fényes ötcsillagos karrierről, amikor a 4-es villamoson elkapott egy telefon, hogy menjek interjúra a budapesti Boscolo New York Palace hotelbe. Természetesen nagyon örültem, és már elképzeltem, amint közlöm szomorú kollégáimmal a Mikinél, hogy hazaköltözöm, mert egy fantasztikus lehetőséget kaptam otthon. Marco szemében láttam a könnyeket.

Eljött az interjú napja, amikoris én kicsit sem voltam ideges, nyugodtan vártam a 2 órát, hiszen tétje tulajdonképpen nincs is a dolognak, semmi nyomás (csak minden dilemmámat azonnal megoldaná), lehet lazán kezelni.

Blaha Lujza tér, hotel, csillogás és arany oszlopok, fekete szoknya. Velem szemben a hölgy, akinek azóta sem tudom a pozícióját. És lelkesen kérdez. Kicsit aggasztja, hogy már olyan rég volt az a londoni recepciós munka, és hogy ott concierge intézte a programok szervezését, nem én, hiszen "itt mindenkinek kell tudnia mindent". Picit meglepett, hogy rendezvényértékesítőként nekem kell majd a vendégeket becsekkolnom, de sosem tudhatja az ember.

Majd jött a mindent eldöntő kérdés: "Ha annyi mindent csináltál eddig, akkor miért a recepció érdekel a legjobban?". Mire én döbbenten kijelentem, hogy de hát nem a recepció érdekel! Akkor mi? Én arra a másik pozícióra jelentkeztem. Melyikre? Jaaaaaa!

Nos, mielőtt túlságosan belemennék a részletekbe, az történt, hogy az én álomállásomat betöltötték, de mivel recepcióst is keresnek, így átpasszolták az önéletrajzom a másik osztályra, csak nekem felejtettek el erről szólni. És amikor felhívtak, akkor sem említették, hogy tulajdonképpen teljesen mást keresnek, mint amire én jelentkeztem. Eszükbe sem jutott megkérdezni, hogy résztvennék-e egy olyan interjún, ami egy másik munkakörről szól. Nem kicsit vagyok felháborodva, hogy ilyen helyzetbe hoztak, hogy emiatt felborult a napom, hogy az időmet vesztegették, mert ilyen alapon a takarítókhoz is kerülhetett volna az önéletrajzom.

Úgyhogy ezúton figyelmeztetek mindenkit, hogy ha a Boscolo New York Palace-ba jelentkezik szállodaigazgatói pozícióra, akkor ne lepődjön meg, ha az interjún kiderül, hogy igazából konyhai kisegítőt keresnek.

Szégyen.

  Bár az ősz már régóta megérkezett Londonba (legnagyobb felháborodásomra augustusban), a kellemes kirándulós idő folyton arra ösztönöz, hogy kimozduljak a "faluból", mert egy-egy londoni hétvége minden, csak nem kikapcsolódás. Tudjátok, amiről már írtam: ritmus, pörgés, sürgés-forgás, tömeg, zaj, stb.

Kicsit megkésve, de emlékezzünk meg arról a gyönyörű, napsütéses és meleg csütörtökről 2008. szeptember 4-én, amikor két bőrönddel megérkeztem Londonba, mondván, hogy kell a kaland!

A spagettipántos felsőmet már Lutonon leszállva kardigánra cseréltem, és készen álltam arra, hogy új életet kezdjek egy másik országban. Így két év után őszintén nem értem azt a hatalmas vakmerőséget és optimizmust, amivel belevágtam a kalandomba. Elképzeltem egy fényes londoni marketinges karriert, egy kényelmes szobát valami szép környéken, persze hamarosan stúdiólakásra cserélve, egy angol lordot, aki imádja a lédit bennem, és egy hatalmas mosolyt, amivel leszállok majd kéthavonta a repülőről Ferihegyen, hogy a családommal és barátaimmal találkozzam. 

Aha.

Valahogy minden máshogy alakult. Búcsút mondtam a marketingnek, hogy egy időre lehorgonyozzak a szálloda és turizmus szakmában, és ezzel végérvényesen elveszítsem a fonalat, hogy mit is szeretnék csinálni a jövőben. Két év alatt 3 munkahelyem volt, és háromszor költöztem. Laktam sznob és lepukkant környéken is. A jelent az állandóság jellemzi, hiszen 13 hónapja lakom Kilburn-ben, és 11 hónapja vagyok a Mikinél.

A hazautakat is beleszámítva 22-szer szálltam repülőre, utaztam Dublinba, Párizsba, Amszterdamba, Edinburgh-ba, Manchesterbe, Angliából láttam még Cambridge-t, Brighton-t, Windsor-t, Stratford upon Avon-t és Tunbridge Wells-t. 

Hamar felfedeztem, hogy az angol lordok egyáltalán nem tetszenek, viszont a vonzalmam a németek iránt ezzel egyidőben nőtt. Lehet, hogy nem a megfelelő országban vagyok? :) Felfedeztem továbbá az új-zélandi és ausztrál férfiakat, de szemet vetettem olaszra és palesztinre is. 

A két év alatt nyolcszor repültem haza összesen 52 napra, minden alkalommal hatalmas eufóriát okozott a tudat, a visszaszámolás és a készülés, ezzel szemben utána mindig büntetésnek éreztem, hogy vissza kell jönnöm. 

Folyamatosan hatalmas érzelmi viharok tombolnak bennem, mindenféle mélységekkel és magasságokkal. Míg otthon viszonylag kiegyensúlyozott voltam, itt kicsit szélsőségesebben élek meg mindent. Az égre nézve állandóan a repülőket bámulom vágyakozva, és megkönnyezem azokat az újságcikkeket, melyek olyan emberekről szólnak, akik kényszerből hagyták el a hazájukat. 

London egy két éve tartó ideiglenes állapot számomra, melynek akarom a végét az eleje óta, de sosem látom. Amióta kijöttem, csak rövidtávra tervezek, még egy két éves mobilszerződést sem mertem aláírni, pedig már le is járna. Ez egy édes önkéntes száműzetés, ahol az életem messze van a tökéletestől, de valami mégis itt tart. Egy olyan fejezet, ami kellő átgondolás nélkül igazi kalandnak tűnt, aztán egy második élet lett belőle, amiben talán én is egy kicsit más ember vagyok. Önismereti túra, ahol más híján csak magammal foglalkozom, így sok mindent tanultam, ami talán a jövőben még hasznomra válhat.

Csak azt ne kérdezze meg senki, hogy a londoni mérleg pozitívban vagy negatívban van, mert nem tudom. Tényleg nem. 

Kicsit szkeptikus voltam a Notting Hill karnevált illetően, mert a fejemben élt egy kép, hogy valami olyasmi lehet, mint a Budapest Parádé, persze kicsit felturbózva, de mégsem olyan gigantikus, mint a Love Parade. Teljesen biztos voltam benne, hogy techno zenét játszanak, és a sok partiarc napszemüvegben tolja az utcán a tudatmódosíó szerektől magán kívül. Az általánosításért elnézést, a Parádén mindössze egyszer voltam, és mély nyomokat hagyott annyira, hogy a következő években még a környékét is elkerüljem.

Tavaly kimaradtam a londoni karneválból, és egy kicsit sem sajnáltam, idén meg inkább lettem volna Barcelonában egy tál tapas és egy üveg sangria mellett, de sajnos a bank holiday hétvége miatt a repjegyek a hőmérő higanyszálával fordított arányban szöktek az egekbe (jelentem, itt van az ősz, itt van újra, már kábé 3 hete).

Úgyhogy olyan lelkesedéssel néztem a karnevál elébe, mintha a fogamat húznák, és mekkorát tévedtem! Még szerencse, hogy London-szerelmesként minden érdekel, ami ebben a városban történik, pláne ha ekkora felhajtás kíséri.

Mindkét nap volt szerencsém belekóstolni a karibi lázba, és nagyon tetszett! A jelmezek egyszerűen lenyűgözőek voltak, több méterrel meghosszabbítva az őt viselő embert minden irányban, szemkáprátató színekben. A táncosok úgy mozgatták a csípőjüket, hogy ha nem szégyelltem volna, órákig elnéztem volna őket deréktól lefelé. És mindenhol hallgattuk azokat az igazi jókedvet teremtő karibi zenéket, amikről sosem gondoltam, hogy tetszeni fognak, amíg azt hittem, hogy az a karibi zene, amit évekkel ezelőtt Cuba Librében hallottam. Alex kolléganőm pasija Trinidad és Tobago-ból származik, és nemrég mutattak néhány zenét, úgyhogy már akkor beleszerettem a hangulatába. Hétfőn velük voltam kint, és a srácnak nyomban honvágya lett. 

Az első élmény után akár minden héten elmennék egy ilyen karneválra! Bármerre néztem, rengeteg autentikus étel (jerk chicken - ragadósra pácolt tűzön sütött csirke), ital (rum), kókusztej kókuszdióból szívószállal, kamionok, táncoló, félmeztelen karibi pasik, Jamaica-hangulat, reggae, ringó csípők, egy teljesen más világ London jómodú negyedében. Ezeknek az embereknek a tánc annyira a vérükben van, hogy már a 12-13 éves lányok is annyira szexin rázzák, hogy én jövök zavarba. 

Az Evening Standard-ből meg a következőket tudtam meg: több mint 600 ezer ember bulizott a hétvégén Notting Hillben, elfogyott körülbelül 5 tonna csirke, 25 ezer liter rum és 16 ezer zeneszám szólt 41 hangtechnikai egységből. 20 embert állítottak elő jogtalan fegyverviseléssel, és pár százat letartóztattak kábítószerproblémák miatt. Néhányan az este végeztével köveket dobáltak a rendőrökre, akik egyébként példásan irányították a tömeget. 

Helyileg egyébként a Ladbroke Grove-n folyt a mulatság (metróállomás lezárva) valamint a Westbourne Grove-n és a Great Western Road-on. A Central Line néhány állomása járhatatlan volt, emiatt a tömegközlekedés okozott némi bosszúságot, de egyébként fegyelmezetten viselték az emberek.

Ha bárkinek ezek után kedve támadna a karibi hangulatra, irány London jövőre augusztus utolsó hétvégéjén, nem fogja megbánni. Európa rengeteg országából utaznak fiatalok és idősebbek a karneválra minden évben. A hotelárak kicsit borsosak, de nem megoldhatatlan!

"You can take the girl out of the city but you cannot take the city out of the girl."

Büszke városi lány vagyok, világéletemben nagyvárosban éltem, mi tagadás, szeretem, hozzászoktam. Tudom, ez nem mindig előny, sok a sztereotípia, és különbenis, minden srác vidéki lányt akar feleségnek. 

A kollégáim is csak city girl-ként emlegetnek, és azt hiszik, hogy össze-vissza pörgök Londonban, meg sem állok, ami bizonyos szempontból igaz, bár ha tehetném, ennél sokkal többet moccannék erre-arra. Őszintén szólva nekem már fel sem tűnik, hogy olyan nagyon mennék, hiszen sosem voltam az az otthonülős fajta, és mindig tele voltam programokkal. Ez azt jelenti, hogy hagyján, hogy nem ülök otthon, de többfelé megyek, sok emberrel találkozom, megfordulok pár helyen még egy átlagos délután alatt is. 

Azt, hogy Londonban mekkora a pörgés, egy olyan hétvége után lehet a leginkább felismerni, amit nem itt töltök, hanem mondjuk vidéken, nyugiban. Így történt ez most, miután az egyik kolléganőm egész nyáron kedvesen rágta  a fülem, hogy egyszer igazán meglátogathatnám őt otthon, nem csak Londonból áll a világ, stb.

Sikerült azt a hétvégét kiválasztanunk, amikor a lehető legkiábrándítóbb időjárást javasolták, de végül nem áztunk bőrig sokszor, úgyhogy nem panaszkodom. A vidék pedig Tunbridge Wells volt, ami Londontól egy óra vonatútra van dél felé Sevenoaks irányában.

A városból sokat nem láttam, annál többet viszont pubok-ból, indiai étteremből és a krikettpályából, mindezt teljesen nyugis tempóban, kicsit talán még le is lassulva. Londonban elő nem fordul velem, hogy órákat töltenék egy pub-ban egymás után fogyasztva az üdítőket (a vodka cranberry-t), és csak úgy komótosan elbeszélgetnék haverok haverjaival, kvázi ismeretlenekkel, de ez most jól esett. Talán egyszer sem néztem az órámra tegnap délután, mert nem siettem sehova, nem várt rám senki, nem kellett előkészíteni magam az esti bulira/vacsira, nem érdekelt, hogy mit eszünk és mikor, csak úgy voltam. Aztán az indiaiban kötöttünk ki egy autentikus curry-re, majd ismét egy pub-ban. Találkoztam egy magyar sráccal meg egy nagyon vonzó palesztinnal (sosem vettem észre eddig, hogy tetszenének az arab férfiak), és persze sokat beszélgettem vendéglátóimmal, Alex-szel és Rishi-vel.

Mára pedig a magyaros rakott krumpli elkészítése és elfogyasztása után (szintén easyrider üzemmódban) kimentünk megnézni Rishi-t, amint krikettezik. Megmondom őszintén, hogy sosem mutattam különösebb érdeklődést eziránt a sport iránt, de mivel tudtam, hogy ez lesz a mai program, már tegnap elkezdtem a tréninget a tévé képernyője előtt, hogy legalább a szabályokkal tisztában legyek (ez még mindig nem 100%-os). Elképesztően tetszett az "úriemberek játéka", és a körítés: minden héten más játékos párja készíti el és szolgálja fel az uzsonnát, ami valójában a tökéletes délutáni tea: háromszögszendvicsek (tonhalas-kukoricás mindenképpen), minitorták és sütikék, gyümölcs, szörp, tea. A mai lányzó mesélte, hogy az ő édesanyja évtizedekig készítette a délutáni teát hétvégenként, amikor apa játszott. Hagyományosan a családos emberek inkább szombaton játszanak, míg a fiatalabbak vasárnap. A krikettcsapatba belefér az idős bácsi és a helyes kiskamaszok is. A helyiek pedig odagyűlnek a pálya szélén álló padokhoz, és figyelik a hofehérbe öltözött fiúk játékát. Stresszfaktor nulla, pörgés nulla, kizárólag kikapcsolódás egy nyugodt vasárnapon.

Az angol vidék is olyan, mint az otthoni: az emberek ismerik egymást, köszönnek az utcán, tudják, hogy ki kivel, pletykák és hírek vannak a levegőben, ami Londonból számomra teljesen hiányzik. A sebességváltót visszakapcsolják, ha egyáltalán volt valaha feljebb, több időt szánnak egymásra, senki nem rohan vagy fél attól, hogy kimarad valamiből. Vasárnap délután 4-kor bezárnak a boltok, és a saját szememmel láttam, hogy az utcák is kiürülnek. Londonban is zárás van 5-kor, de még este 8-kor is tele van a városközpont.

Valószínűleg a megfelelő társaságban én is tudnám minden hétvégémet így tölteni, és még élvezném is. Csak még sosem jutott eszembe, hogy így is lehet. Számomra a hétvége pontosan meg van tervezve, egyrészt a kötelező körök miatt, másrészt meg azért, hogy minél több minden beleférjen, és ne érezzem úgy vasárnap estére, hogy valamiről lemaradtam. Még így sem mindig sikerül, kis hiányérzetem szinte minden hétvégén marad. Mert tudom, hogy hol vagyok, tisztában vagyok vele, hogy háromezerféle dolgot tudnék csinálni, és még annyi mindent nem tapasztaltam, láttam, éltem még itt, így rohanni kell. Lépést tartani, barátokkal találkozni, új dolgokat felfedezni. Ha egy délelőttöt a tévé előtt töltök, már lelkifurdalásom van, hogy vesztegetem az időt, miközben furcsa módon vágynék arra, hogy semmit ne csináljak. Vagy csak egyfélét egész nap.

Van olyan ismerősöm itt, akivel ha együtt töltök egy napot a hétvégéből, akkor bejárjuk Tolnát-Baranyát. Vele menni kell egyik helyről a másikra, pub után parkba, majd gyorsan egy kiállításra, meg akkor a város másik végében még a Hamstead Heath-t is nézzük meg, aztán megint térjünk be egy pub-ba, esetleg vásárolni nem akarunk-e... Ez is nagyon tetszik, mert tartalmas, csak néha jó lenne lazítani. Viszont így majdnem két év London után felteszem magamnak a kérdést: lehet egyáltalán itt lazítani, főleg úgy, hogy gyakorlatilag bent lakom a város magjában?

Különös, hogy eddig nem írtam még a csodálatos szomszédságunkról, pedig már majdnem egy éve lakom a Brassey Road-on. Nincs annyi dráma meg interakció, de egy fél Barátok Közt-öt nálunk is lehetne forgatni.

Valószínűleg az itt élők jó része mind külön esettanulmány, mert a környéken sok segélyen élő ember lakik, a házak nagy része ún. council house, azaz az önkormányzat utalja ki a rászorulóknak. Abból viszont van itt bőven! Csak mi vagyunk annyira "szerencsések", hogy privát főbérlőnk van, aki minden probléma felmerülésekor azzal fenyeget, hogy mehetünk, ahova akarunk, és majd ő is kiadja a házat az önkormányzatnak. Akkor be is zárulna a kör.

Tiszta szégyen, de eddig még csak egy szomszéddal sikerült megismerkedni, azaz mi tudjuk, hogy kik ők, a többit valószínűleg fel sem ismerném az utcán, ha szembe jönnének. Minden túlzás nélkül elmondhatom azonban, hogy felérnek egy egész faluval!

A szomszédban egy család lakik: anya, apa (már nem, de erről később), és megszámlálhatatlanul sok gyerek (azaz 5 vagy 6). Az első benyomásom róluk közvetlenül a költözés után volt, amikor Attis átjött beszélgetni, és hajnali 2-kor ment el, ekkor anya és apa az előkertben szívták a füvet. De nem ez a legnagyobb baj.

Hanem a zaj. A kiabálás. A káromkodás. A gyereksírás. Az artikulátlan üvöltés. Na, ez a baj! Egy sokgyerekes családdal egyértelmű, hogy akadnak bosszúságok, mert akinek nincs gyereke, az kevéssé tolerálja. De általában ezeknél a családoknál vannak olyan pillanatok is, amit még szomszédként is jó látni: egymást szerető testvérek, aranyos beszólások, nézd, mekkorát nőtt, stb. Hát "nálunk" ezek a szép pillanatok valahogy kimaradtak a hozzávalókból.

Az anyának valószínűleg teljesen az agyára ment a sok gyerek világra segítése, így nem képes az ordításon kívül máshogy kommunikálni velük. Sem a kamasszal, sem a karonülővel, sem a csecsemővel. Kora reggel kezdi és késő éjjel fejezi be, így az esti nyugodt cigi már nem nyugodt többé. A legtöbb bosszúságot a Charlie és az Aaron nevezetű gyereke okozza, mert ezeknek a nevét lehet a legtöbbet hallani, 0-24-ben, hangerővel.

Múltkor az egyik gyerekét kedvesen úgy szólította, hogy "you fucking fat bastard", nem suttogva. Nemrég elkaptam egy veszekedést az egyik lányával, ami arról szólt, hogy a lány valahova elkummantotta anya fehér pólóját, és hogy biztos, valamelyik idióta barátnőjénél van. Hát nem tudom, anya és lánya között van néhány év és kiló, de azért azt nehezen képzelem el, hogy a kamaszlány az anyja ruháit adja kölcsön a barinőknek, főleg, hogy anya nem jár sehova és nem él egy glamúros életet, tehát a ruhatára is ennek megfelelő lehet.

A síró kisgyereket megnyugtatja annyival, hogy "shut up or you want a slap?", de van itt "get out of my house! NOW!", "i've fucking had enough!" és hasonlók. Nem egyszer és ismét hangsúlyozom, ordítva, bőven tüzdelve az f-betűs szóval.

És hogy apáról miért esett olyan kevés szó? Mert apáért egy szép tavaszi reggelen, olyan fél 7 magasságában megérkezett a rendőrség vagy kommandó. Sokan voltak és dörömböltek, mire a mi rezidenciánk is megébredt, majd rájuk törték az ajtót, és apát elvitték néhány gyanús téglalap alakú nejlonszatyorral együtt. Valószínűleg valami drog lehetett a dologban. Azóta apa nem tért vissza. Lehet, hogy a Karibi-tengerre utazott, hogy megszabaduljon a kis családjától, de az is lehet, hogy böriben van.

Én csak a gyerekeket sajnálom, főleg amióta láttam a Született feleségekben, hogy micsoda állatot csinált Eddie-ből a szörnyeteg anyja. Szerencsétleneknek nem lesz más választásuk, és követik majd a szülői példát, mert mást nem látnak. Hozzá vannak szokva a szeretet nélküli légkörhöz és az állandó veszekedéshez, borzasztó lehet! Szorítok nekik, hogy ne így végezzék...

Jártam nemrég otthon, és azon túl, hogy ismét fantasztikus volt, minden percét élveztem, találkoztam a szeretteimmel, stb, felfedeztem azt a könyvet, amit én akartam megírni. Már nem tudom, melyik metrómegállóban nézett velem szembe a plakátja, de rögtön tudtam, hogy muszáj elolvasnom. 

Ez a könyv pedig nem volt más, mint Kiss Angéla: London csak oda című könyve, amit meg is vettem, bár tegyük hozzá, hogy szerintem drágán adják az ilyen kaliberű könyveket. Én azért vásároltam meg, mert az átlagnál jobban érdekelt a téma, de ha történetesen nem éreztem volna magam érintettnek, akkor tuti, hogy nem invesztálok bele. Nem mintha sajnálnám a pénzt a kultúrára, csak az 1-2 nap alatt elolvasható, könnyed, nyári regényeknek pontosan feleennyibe kellene kerülnie. És ez nemcsak erre a könyvre vonatkozik szerény véleményem szerint, hanem mindegyikre, ami ebbe a kategóriába esik, és amiből jónéhányat sikerült azóta elolvasnom, amióta kint élek, mert hazamenetelkor mindig ráharapok az ismert szerzők futószalagon gyártott nőregényeire. Ennyit erről.

Szóval elolvastam az első London könyvet, és iszonyatosan sajnálom, hogy valakinek előbb volt lehetősége megírni és kiadatni. Mindig azt gondoltam, hogy maroknyi emberen kívül nem tudnám a könyvemet széles közönség elé terjeszteni, és ebből következik, hogy nem találnék kiadót rá. A saját szememmel látom most, hogy elég csak bátornak lenni, és hinni magunkban, és ha ilyen terveink vannak, akkor mihamarabb megvalósítani, mielőtt másnak is eszébe jut.

Bizony, hiába érzem veszettül egyedinek a helyzetem, rajtam kívül még százaknak/ezreknek/még többeknek jött és jön az isteni szikra, hogy itt kezdjen új életet. Sok hasonlóságot és ismerős helyzetet fedeztem fel a regényben, ami néha megmosolyogtatott, néha megrémisztett, de jól szórakoztam. A londoni élet leírása körülbelül a tartalom felét adja, a másik fele a főszereplő szerelmi életének bonyolódása, természetesen engem inkább a londoni vonal érdekelt, hogy más hogy látja azt a valóságot, amiben én is élek. Az már csak hab a tortán, hogy a főszereplő egyik jó barátnőjét Zsunak hívják! :)

Egyébként ajánlom mindenkinek a regényt, aki azért olvassa a blogot, mert nem annyira a személyes sztorik érdeklik, hanem a londoni élet. Én ezek mellett már sajnos sokszor elmegyek, és meg sem örökítem (például, hogy mennyire jó volt a Gay Pride júniusban, és hogy végre eljutottam a Fabric-be bulizni, stb.), de ez egyrészt a blogolásra szánt idő hiánya miatt van, másrészt meg azért, mert egyre kevesebb ismerősöm olvas, és egyre több olyan ismeretlen, akik rosszindulatúan beszólnak, tehát megmondom őszintén, hogy kicsit lanyhult a blogolás iránti lelkesedésem, és helyette inkább élek. 

De vissza a könyvhöz: amit bemutat, az tényleg többé-kevésbé így van, bár nagyon részleteibe nem megy bele az írónő, ami nekem hiányzik, de csak azért, mert ezt a világot nagyjából ismerem, és szívesen olvasnék valami olyat, ami még nekem is új. A könyvet 2010-ben adták ki, és a történet körülbelül lefedi azt az időszakot, amikor már én is kint voltam (szó esik pl a 2009 februári nagy havazásról, amikor én éppen Bencével romantikáztam, és nagyon kellett izgulni, hogy Timi barátnőm ideér-e épségben). A szerző szerintem kicsit idősebb nálam, bár az elején azt hittem, hogy fiatalabb, nem tudom, valahogy a stílusból, de a könyvbeli utalások szerint olyan harminc körüli lehet. 

Közben csináltam egy gyors keresést a neten, és megtaláltam Miss Kiss blogját, és most már méginkább verem a fejem a falba, hogy miért is nem álltam neki egy könyvnek, de ez a vonat már elment, úgy érzem. 

Olvassátok szeretettel, akár kölcsön is tudom adni, ha otthon leszek! Olyan mint egy blog, csak papírból...

Lassan úgy tűnik, hogy a londoni élet fő sarokpontjai pályára kerültek: munka pipa, és nem is tervezek váltani, új szoba pipa, és tuti, hogy nem engedem ki a kezeim közül, csak ha minden kötél szakad, úgyhogy eljött az ideje, hogy az emberi/szociális részre hangolódjak.

Hála az égnek, a tavalyi évhez képest fejlődött a szociális hálóm, és itt nem az online barátkozásokra gondolok. Szerencsém van a munkahelyemmel, ahol sokféle embert megismertem, és mindig jönnek újak, akik színt visznek a hétköznapokba. A szekciónk tagjait nagyon szeretem, a régiónk az egyik legjobb társaság, és őszintén élvezem a velük töltött időt, legyen az box munka után, egy Temze-parti ebédelés (kizárólag papírzacskóból), vagy egy szimpla beszélgetés nyomtatás közben. Nem is tudom, hogy ki szeretnék-e bárkit emelni, inkább nem teszem, elég annyi, hogy nagyon jó csapatban vagyok, és szívesen töltöm a többiekkel a szabadidőm egy részét is. 

Talán Anne-t emelném ki, mert ő nem közvetlen munkatársam, teljesen más osztályon dolgozik, de valahogy mégis összejöttünk. Egyszer megkérdezték tőlem, hogy hogyan, mire én mondtam, hogy a konditeremben futottunk össze minden alkalommal, és az öltözőben kezdtünk el beszélgetni, de már régen kiszúrtam, mert nagyon jól öltözik. Majd megkérdeztem Anne-t, hogy ő emlékszik-e arra, hogy hogy kezdtünk el barátkozni, mire azt válaszolta, hogy hát a konditeremben, de már előtte is észrevette, hogy van stílusom a ruhákhoz. Ez azért sok mindent elárul! :) Szóval Anne-val sok a közös bennünk és nagyon bírom a lököttségét, meg azt, hogy lehet vele németül beszélni/smsezni/emailezni. Szóban még azért nem megy tökéletesen a német kommunikáció, de írásban brillírozok. :)

Mától van új főnököm is, aki a második Marco. Egyelőre szimpatikus, már most látom, hogy nagy játékos lehet, de nekem ez a típus bejön, úgyhogy elképzelhető, hogy Fab be fogja magát lopni a szívembe. Nagyon kell dolgoznia azon, hogy Marco-t letaszítsa a népszerűségi listámról, egyelőre nem is tudom elképzelni, de meglátjuk, mit hoz a jövő. Marcoval nagyon kedveljük egymást, és folyamatosan piszkálódunk, de remek partner, a szócsatáink igazi agytornák, közben meg rengeteget tanulok tőle, amit szívesen hangoztat is, ha jól csinálok valamit. Éppen ezért szeretek bejárni és dolgozni, mert a férfi főnök mégiscsak más, könnyebben megtalálom velük a közös hangot. És bár Marco szerint Fab-ot nem fogom úgy az ujjam köré csavarni, mint őt, azért teszek egy kísérletet.

Még nem is számoltam be az új lakótársakról, június eleje óta ugyanis egy észt és egy olasz sráccal osztjuk meg a házat. szerencsére a fiúk aranyosak, és még eszük is van, nem kellett nekik sok idő, hogy átlássák a főbérlőnk simlisségét, és konkrét javaslatokkal álltak elő. Az észt srác jár elől az ilyen ügyekben, aki nem is volt szimpatikus az első sms-váltásoknál, viszont a találkozáskor rögtön megkedveltem. Szerintem még helyes is! Viszonylag sokat beszélgetünk, főleg mivel mellettem lakik, és neki még a ritka ajtócsapkodást is megbocsátom. Mostanában már a szobámba is bemerészkedik, ha nyitva van az ajtó, bár leül a földre, és még véletlenül sem tudom rábeszélni, hogy akár helyet is foglalhat az ágyon. Édes egy pasi, de nem nyálas, és ő is tudja osztani a lapokat. 

Amikor Mózes meg Dani elköltöztek, kicsit rámjött a pánik, hogy egyedül leszek, és nem fogok barátkozni. Viszont lehet, hogy éppen azért, mert nincs meg az erős magyar bázisom, sokkal nyitottabb lettem új emberekre. Egy ideig úgy éreztem, hogy nem kellenek új barátok, hiszen ott vannak nekem a régiek, de mivel pillanatnyilag itt élek, itt kell, hogy társaságom legyen, akikkel jól érzem magam. Ezt jelenleg maximálisan kiélvezem, a jövőt meg majd meglátjuk. Mindenesetre szerdán szekcióreggeli a Park Lane Hilton-ban, csütörtökön elmegyünk pár kollégámmal egy kínai étterembe vacsorázni, pénteken pedig Hospitality Night a Fabricban a csajokkal! 

Másfél hét múlva meg végre találkozom a családdal és az otthoni barátokkal is!