A címet a "de kik azok a britek?" blogról loptam, hiszen már 2 éve is tetszett, amikor Bölcsészlány és Miss Poppy bejelentették hazatérésüket a neten. Az apropó most is hasonló.

Több mint két és fél év telt el az első bejegyzésem óta, amikor feje tetejére állítottam a kis világomat, és Londonba költöztem. Átmenetileg. Nos, hosszas vívódás (tényleg keservesen szenvedtem a döntéssel), mérlegelés, kalkulálás, az idealista elképzeléseket felváltó reális lehetőségek vázolása után eldöntöttem, hogy bár jó volt ez az átmenet itt a nagy Londonban, mégsem szeretnék tovább maradni.

Volt rengeteg jó és rengeteg rossz az angliai életben, rendesen küzdöttem mindenért, amit elértem, még ha ez így visszagondolva nem is túl sok. Mostanra eljutottam arra a pontra, hogy 5 perc gondolkodás után sem tudnék egy okot mondani, hogy miért maradnék, hacsak nem a város miatt, amit imádok. Csak egy idő után a mindennapok nem a Hyde Parkról, a pubokról meg a bulikról szólnak (legalábbis nekem), és már kevés boldogságenergiát ad, hogy szeretem a londoni díszletet.

Rájöttem, hogy nincs jövőképem Londonban. Nem látom, és a nagy döntés előtt sem láttam magam 1, 2, 5 vagy 10 év múlva ugyanitt. Nem láttam reális esélyét annak, hogy akár még a külvárosba is, de elköltözzek egy albérletbe, ami még mindig csak egy átmeneti lakhely, és tudom, hogy saját fészekről nem is álmodhatnék (hacsak nem álmodok valami bitang nagyot). Nem tudtam elképzelni, hogy akár még egyszer átéljem azt a karácsonyi szorongást, hogy lehet, hogy hó/hamu/eső/bármi miatt nem jutok haza. 

Azt sem tartottam életszerűnek, hogy itt találom majd meg a nagyŐ-t, hiszen egy ideje tudom, hogy nem szeretnék mindenképpen külföldi párt, mert akkor esetleg örökre itt ragadnék. Ez a felismerés rá is nyomta a bélyegét a magánéletem alakulására. 

Úgyhogy bármilyen jó is, hogy itt lettem igazán független, hogy felvettem a város ritmusát, hogy emberileg rengeteget fejlődtem, hogy megismertem magam, és talán tudom, hogy mit akarok, mégsem Londonban képzelem el a továbbiakat. Főleg, hogy otthon vár az a komfortzóna, ahol nem kell bizonyítanom és magyarázkodnom, bármi történik, árad felém a családom és a barátaim szeretete, ami feltölt, és máris szebbek a mindennapok. Hihetetlen, hogy két és fél év eltelt, és azok az emberek, akiktől 2008 szeptemberében búcsút vettem, még most is mellettem vannak óriási lelki támogatást nyújtva, és várják rendületlenül, hogy mikor térek végre haza. Köszönöm!

Nagyon optimista vagyok egyébként, sok-sok tervem van Budapestre, és tudom, hogy a város és az élet más mint itt, de mégis ott leszek, ahol szeretnek és ahol én is szeretek.