Amikor kicsit kiszakad(hat)ok a hétköznapi rutinból, és körülnéz(het)ek, akkor mindig rádöbbenek, hogy a város, ahol élek, egyszerűen nem áll meg. Van egy olyan pörgése, amiből nem lehet kivonni magad.

Vasárnap a Trafalgar Sq-re mentem, ahol pár pillanatra olyan volt, mintha nyaralnék. Sütött a nap, rengeteg ember, szökőkút, béke, nyár! Imádtam. Megnéztem végre egy kiállítást a National Portrait Gallery-ben, a BP Awards Portrait Paintings-et, ez egy évente megrendezésre kerülő kiállítás, ahol portréfestményeket mutatnak be. Némelyik olyan elképesztően élethű volt, hogy bizony közelebb mentem, hogy leellenőrizzem, nem fotó-e. Rájöttem, hogy más témákban kifejezetten tetszik, ha nem a tiszta valóságot látom a képen (pl. Piccasso), de portékban egyszerűen lenyűgöz, ha valaki ennyire pontosan vissza tudja adni, amit egy másik ember vonásaiban lát. Órákig el tudtam volna nézni ezeket a műremekeket.

Többet kell kiállításra járnom, ezt megint megállapítottam, hála az égnek, most megint sok érdekes tárlat van Londonban.

Trafalgar-ról elsétáltam a Big Ben-ig, mert eszembe jutott, hogy hetek óta nem láttam, ahhoz képest, hogy eddig állandóan arra sétáltam, hogy gyönyörködhessem benne. A Whitehall le volt zárva az autósok elől, mert futóverseny volt előtte, úgyhogy az úttesten sétálva olyan érzésem volt, hogy enyém a világ.

Mindezt megspékeltem egy Southbank-os sétával és beugrottam a Food Market-re is, ahol vettem valami isteni arab masszát, amit pitára/kenyérre lehet kenni, mintegy dzsemként. A kedvenc bódém ez az arab, rögtön az első az egyik sarkon, végig szoktam kóstolni az összes isteni humuszt, és alkalomadtán veszek is, de most a szósz volt soron.

Több ilyen pillanatot kellene magamnak "megmentenem", mert ilyenkor érzem, hogy nem hiába vagyok itt, hanem tényleg odavagyok ezért a városért, és azért, hogy éppen most pont itt élhetek.

A világ közepén.