Párhuzamosan az otthoni műsorral Angliában is lázban tartja az embereket az X Factor, a 2004-es debütálása után idén már sokadszorra.
Egy személyes élmény az első londoni telemről: Az akkori show fináléja pont egy olyan estére esett, amikor korán ágyba bújtam, mert szerettem volna kipihenni magam a másnapi 12 órás műszakra, de a szomszéd 315-ször üvöltette teljes hangerővel a Hallelujah-t Alexandra Burke előadásában, aki aznap ezzel a dallal meg is nyerte a versenyt. Engem azóta ráz a hideg a számtól, és Alexandrának sem lettem nagy rajongója, ám kétségtelen, hogy számtalan sikeres dalát játsszák a rádiók, a klubbokban tombolnak a zenéjére a fiatalok, ő a Sure nevezetű dezodor reklámarca, azaz ügyesen kamatoztatta a tehetségét. A 2009-es második helyezett a JLS lett, akik szintén azóta is színpadon valamint a sikerlisták élén maradtak.
Nem úgy, mint a tavaly nyertes, akinek a nevére nem tudtunk Annával az este folyamán rájönni, de most megnéztem, mert tudtam, hogy írni fogok róla: Joe McElderry. Joe-nak maradhatott egy kis keserű íz a szájában, ugyanis pont abban az évben nyert, amikor a Simon Cowell ellen irányuló Facebook kampánynak köszönhetően egy Rage Against the Machine zene letaszítotte Joe dalát a karácsonyi sikerlistáról. Azóta sem hallottam róla. A második helyezett Olly Murs azonban nem tűnt el a süllyesztőben, számait játsszák rádióban és tévében, a legutóbbi X Factor vasárnapi adásában sztárvendégként szerepelt.
Az idei szériát már mondhatni követem, tisztában vagyok a versenyzőkkel, és vasárnap reggeli közben általában megnézem a szombati adást, hogy lássam a produkciókat, hétfőn pedig első dolgom tájékozódni a kiesésekről, itt ugyanis vasárnap este külön műsor van az eredményhirdetésre, ekkor szoktak vendégek fellépni (hallottam, hogy otthon Csonka Pici volt a sztárvendég hétvégén, itt egy pár hete Bon Jovi).
A még versenyben lévő énekesek meglehetősen erősek, ez alól kivétel Wagner, akit valami különös oknál fogva bent tart a közönség, annak ellenére, hogy a produkciója hétről-hétre csapnivaló, a zsűri nem tud vele mit kezdeni, már kritizálni sem nagyon akarják, egyszerűen nem odavaló. Ezzel szemben dühítő, hogy az igazi tehetségek meg kiesnek, legutóbb is két nagyon remek énekes állt az utolsó két helyen, és közülük az egyiknek távoznia kellett. Cher maradt a legnagyobb megelégedésemre, mert szeretem ezt a 17 éves lányt, aki úgy énekelte a Shakespeare Sister Stay című számát még másodszorra is, hogy először a hideg futott végig a hátamon, utána meg könny szökött a szemembe. Minden héten remekül alakít a hölgy, bár sok kritika éri, hogy fenn hordja az orrát meg nem természetes, de ez az éneklésben cseppet sem zavarja.
Nagyon szépen énekel még Matt, de nem ezért szeretem, hanem mert borzasztóan jóképű, úgyhogy felőlem bármit csinálhat, csak nézhessem. Egyébként nem hinném, hogy esélyes lehet a győzelemre, mint ahogy Mary sem, aki nagyon jól énekel, szép hangja van, de nem tud játszani vele, ezért minden produkciója kicsit ugyanolyan. Meglepetést nem okoz, és nem érzem, hogy megvan benne az a bizonyos plusz, amiről a műsor a nevét kapta.
Annál inkább látok potenciált Rebecca-ban, Katie-ben és a One Direction nevű fiúcsapatban. Rebecca természetes és letisztult, igazi klasszikus díva fantasztikus hanggal és semmi hisztériával. Katie a széria botránylánya, négy hétig folyamatosan az utolsó kettőben végzett, és mindig megúszta. Az elmúlt héten a Beatles-hétvége keretében a Help című számot énekelte valami fergetegesen. A One Direction egy fiatal fiúkból összeverbuvált csapat, és ahhoz képest, hogy random terelték őket össze a válogatás után, meglepően jól teljesítenek, lelkesek, szerények és jól énekelnek minden alkalommal.
Végül néhány szó a zsűriről: ebben a szériában Cheryl Cole, Dannii Minogue, Simon Cowell és Louis Walsh véleményezi a versenyzőket. Cheryl-t nem szeretem, mert túlságosan bulvár, és értelmes kritikát még nem hallottam tőle, hétről-hétre elevickél a "Ez ma nagyon te voltál!" mondattal, sajnos se nem vicces, se nem stílusos, viszont tény, hogy baromira jól néz ki. A lányok közül kétségtelenül Dannii a favoritom, őszinte, akkor beszél, ha van mit mondania, és mer mindkét irányba kritizálni, valószínűleg mert ért hozzá, és van véleménye. Louis és Simon módszeresen eszik egymást, és nem finoman szurkálnak oda egymásnak ("Louis már megint akkora hülyeséget mondott!", "Hogy lehetett múlt héten Simon ennyire bunkó?!"), tiszteletreméltó, hogy ezt legalább szemtől-szembe rendezik. Louis egy nagy idealista, ő még Wagner produkcióját is magasztalni tudja, és mindenkihez van néhány pozitív megjegyzése (ha valakinek gyengébb az előadása, akkor sem magát a versenyzőt, hanem Simon-t hibáztatja), míg Simon az alfahím, aki kimondja, bele a másik arcába, és látszik rajta, hogy tesz a közönségre, a sajtóra, mások véleményére. Ez részben az ő műsora, és ha van véleménye, mondja. Tudok a hozzáállásával azonosulni, és a karakán pasikat egyébként is csípem, úgyhogy Simon az abszolút zsűrikedvenc.
Ennyit tehát az angol show-ról, kíváncsian várom a december 12-i döntőt, amikor kiderül, hogy ki nyeri a versenyt. Én a 4 kedvencem közül bárkit szívesen látnék a dobogón, de ha összeesküvés-eméletben gondolkodom, akkor a One Direction-t tippelem meg nyertesnek, mert csapat még nem nyert Angliában.
