Jártam nemrég otthon, és azon túl, hogy ismét fantasztikus volt, minden percét élveztem, találkoztam a szeretteimmel, stb, felfedeztem azt a könyvet, amit én akartam megírni. Már nem tudom, melyik metrómegállóban nézett velem szembe a plakátja, de rögtön tudtam, hogy muszáj elolvasnom. 

Ez a könyv pedig nem volt más, mint Kiss Angéla: London csak oda című könyve, amit meg is vettem, bár tegyük hozzá, hogy szerintem drágán adják az ilyen kaliberű könyveket. Én azért vásároltam meg, mert az átlagnál jobban érdekelt a téma, de ha történetesen nem éreztem volna magam érintettnek, akkor tuti, hogy nem invesztálok bele. Nem mintha sajnálnám a pénzt a kultúrára, csak az 1-2 nap alatt elolvasható, könnyed, nyári regényeknek pontosan feleennyibe kellene kerülnie. És ez nemcsak erre a könyvre vonatkozik szerény véleményem szerint, hanem mindegyikre, ami ebbe a kategóriába esik, és amiből jónéhányat sikerült azóta elolvasnom, amióta kint élek, mert hazamenetelkor mindig ráharapok az ismert szerzők futószalagon gyártott nőregényeire. Ennyit erről.

Szóval elolvastam az első London könyvet, és iszonyatosan sajnálom, hogy valakinek előbb volt lehetősége megírni és kiadatni. Mindig azt gondoltam, hogy maroknyi emberen kívül nem tudnám a könyvemet széles közönség elé terjeszteni, és ebből következik, hogy nem találnék kiadót rá. A saját szememmel látom most, hogy elég csak bátornak lenni, és hinni magunkban, és ha ilyen terveink vannak, akkor mihamarabb megvalósítani, mielőtt másnak is eszébe jut.

Bizony, hiába érzem veszettül egyedinek a helyzetem, rajtam kívül még százaknak/ezreknek/még többeknek jött és jön az isteni szikra, hogy itt kezdjen új életet. Sok hasonlóságot és ismerős helyzetet fedeztem fel a regényben, ami néha megmosolyogtatott, néha megrémisztett, de jól szórakoztam. A londoni élet leírása körülbelül a tartalom felét adja, a másik fele a főszereplő szerelmi életének bonyolódása, természetesen engem inkább a londoni vonal érdekelt, hogy más hogy látja azt a valóságot, amiben én is élek. Az már csak hab a tortán, hogy a főszereplő egyik jó barátnőjét Zsunak hívják! :)

Egyébként ajánlom mindenkinek a regényt, aki azért olvassa a blogot, mert nem annyira a személyes sztorik érdeklik, hanem a londoni élet. Én ezek mellett már sajnos sokszor elmegyek, és meg sem örökítem (például, hogy mennyire jó volt a Gay Pride júniusban, és hogy végre eljutottam a Fabric-be bulizni, stb.), de ez egyrészt a blogolásra szánt idő hiánya miatt van, másrészt meg azért, mert egyre kevesebb ismerősöm olvas, és egyre több olyan ismeretlen, akik rosszindulatúan beszólnak, tehát megmondom őszintén, hogy kicsit lanyhult a blogolás iránti lelkesedésem, és helyette inkább élek. 

De vissza a könyvhöz: amit bemutat, az tényleg többé-kevésbé így van, bár nagyon részleteibe nem megy bele az írónő, ami nekem hiányzik, de csak azért, mert ezt a világot nagyjából ismerem, és szívesen olvasnék valami olyat, ami még nekem is új. A könyvet 2010-ben adták ki, és a történet körülbelül lefedi azt az időszakot, amikor már én is kint voltam (szó esik pl a 2009 februári nagy havazásról, amikor én éppen Bencével romantikáztam, és nagyon kellett izgulni, hogy Timi barátnőm ideér-e épségben). A szerző szerintem kicsit idősebb nálam, bár az elején azt hittem, hogy fiatalabb, nem tudom, valahogy a stílusból, de a könyvbeli utalások szerint olyan harminc körüli lehet. 

Közben csináltam egy gyors keresést a neten, és megtaláltam Miss Kiss blogját, és most már méginkább verem a fejem a falba, hogy miért is nem álltam neki egy könyvnek, de ez a vonat már elment, úgy érzem. 

Olvassátok szeretettel, akár kölcsön is tudom adni, ha otthon leszek! Olyan mint egy blog, csak papírból...