"You can take the girl out of the city but you cannot take the city out of the girl."

Büszke városi lány vagyok, világéletemben nagyvárosban éltem, mi tagadás, szeretem, hozzászoktam. Tudom, ez nem mindig előny, sok a sztereotípia, és különbenis, minden srác vidéki lányt akar feleségnek. 

A kollégáim is csak city girl-ként emlegetnek, és azt hiszik, hogy össze-vissza pörgök Londonban, meg sem állok, ami bizonyos szempontból igaz, bár ha tehetném, ennél sokkal többet moccannék erre-arra. Őszintén szólva nekem már fel sem tűnik, hogy olyan nagyon mennék, hiszen sosem voltam az az otthonülős fajta, és mindig tele voltam programokkal. Ez azt jelenti, hogy hagyján, hogy nem ülök otthon, de többfelé megyek, sok emberrel találkozom, megfordulok pár helyen még egy átlagos délután alatt is. 

Azt, hogy Londonban mekkora a pörgés, egy olyan hétvége után lehet a leginkább felismerni, amit nem itt töltök, hanem mondjuk vidéken, nyugiban. Így történt ez most, miután az egyik kolléganőm egész nyáron kedvesen rágta  a fülem, hogy egyszer igazán meglátogathatnám őt otthon, nem csak Londonból áll a világ, stb.

Sikerült azt a hétvégét kiválasztanunk, amikor a lehető legkiábrándítóbb időjárást javasolták, de végül nem áztunk bőrig sokszor, úgyhogy nem panaszkodom. A vidék pedig Tunbridge Wells volt, ami Londontól egy óra vonatútra van dél felé Sevenoaks irányában.

A városból sokat nem láttam, annál többet viszont pubok-ból, indiai étteremből és a krikettpályából, mindezt teljesen nyugis tempóban, kicsit talán még le is lassulva. Londonban elő nem fordul velem, hogy órákat töltenék egy pub-ban egymás után fogyasztva az üdítőket (a vodka cranberry-t), és csak úgy komótosan elbeszélgetnék haverok haverjaival, kvázi ismeretlenekkel, de ez most jól esett. Talán egyszer sem néztem az órámra tegnap délután, mert nem siettem sehova, nem várt rám senki, nem kellett előkészíteni magam az esti bulira/vacsira, nem érdekelt, hogy mit eszünk és mikor, csak úgy voltam. Aztán az indiaiban kötöttünk ki egy autentikus curry-re, majd ismét egy pub-ban. Találkoztam egy magyar sráccal meg egy nagyon vonzó palesztinnal (sosem vettem észre eddig, hogy tetszenének az arab férfiak), és persze sokat beszélgettem vendéglátóimmal, Alex-szel és Rishi-vel.

Mára pedig a magyaros rakott krumpli elkészítése és elfogyasztása után (szintén easyrider üzemmódban) kimentünk megnézni Rishi-t, amint krikettezik. Megmondom őszintén, hogy sosem mutattam különösebb érdeklődést eziránt a sport iránt, de mivel tudtam, hogy ez lesz a mai program, már tegnap elkezdtem a tréninget a tévé képernyője előtt, hogy legalább a szabályokkal tisztában legyek (ez még mindig nem 100%-os). Elképesztően tetszett az "úriemberek játéka", és a körítés: minden héten más játékos párja készíti el és szolgálja fel az uzsonnát, ami valójában a tökéletes délutáni tea: háromszögszendvicsek (tonhalas-kukoricás mindenképpen), minitorták és sütikék, gyümölcs, szörp, tea. A mai lányzó mesélte, hogy az ő édesanyja évtizedekig készítette a délutáni teát hétvégenként, amikor apa játszott. Hagyományosan a családos emberek inkább szombaton játszanak, míg a fiatalabbak vasárnap. A krikettcsapatba belefér az idős bácsi és a helyes kiskamaszok is. A helyiek pedig odagyűlnek a pálya szélén álló padokhoz, és figyelik a hofehérbe öltözött fiúk játékát. Stresszfaktor nulla, pörgés nulla, kizárólag kikapcsolódás egy nyugodt vasárnapon.

Az angol vidék is olyan, mint az otthoni: az emberek ismerik egymást, köszönnek az utcán, tudják, hogy ki kivel, pletykák és hírek vannak a levegőben, ami Londonból számomra teljesen hiányzik. A sebességváltót visszakapcsolják, ha egyáltalán volt valaha feljebb, több időt szánnak egymásra, senki nem rohan vagy fél attól, hogy kimarad valamiből. Vasárnap délután 4-kor bezárnak a boltok, és a saját szememmel láttam, hogy az utcák is kiürülnek. Londonban is zárás van 5-kor, de még este 8-kor is tele van a városközpont.

Valószínűleg a megfelelő társaságban én is tudnám minden hétvégémet így tölteni, és még élvezném is. Csak még sosem jutott eszembe, hogy így is lehet. Számomra a hétvége pontosan meg van tervezve, egyrészt a kötelező körök miatt, másrészt meg azért, hogy minél több minden beleférjen, és ne érezzem úgy vasárnap estére, hogy valamiről lemaradtam. Még így sem mindig sikerül, kis hiányérzetem szinte minden hétvégén marad. Mert tudom, hogy hol vagyok, tisztában vagyok vele, hogy háromezerféle dolgot tudnék csinálni, és még annyi mindent nem tapasztaltam, láttam, éltem még itt, így rohanni kell. Lépést tartani, barátokkal találkozni, új dolgokat felfedezni. Ha egy délelőttöt a tévé előtt töltök, már lelkifurdalásom van, hogy vesztegetem az időt, miközben furcsa módon vágynék arra, hogy semmit ne csináljak. Vagy csak egyfélét egész nap.

Van olyan ismerősöm itt, akivel ha együtt töltök egy napot a hétvégéből, akkor bejárjuk Tolnát-Baranyát. Vele menni kell egyik helyről a másikra, pub után parkba, majd gyorsan egy kiállításra, meg akkor a város másik végében még a Hamstead Heath-t is nézzük meg, aztán megint térjünk be egy pub-ba, esetleg vásárolni nem akarunk-e... Ez is nagyon tetszik, mert tartalmas, csak néha jó lenne lazítani. Viszont így majdnem két év London után felteszem magamnak a kérdést: lehet egyáltalán itt lazítani, főleg úgy, hogy gyakorlatilag bent lakom a város magjában?