Kicsit megkésve, de emlékezzünk meg arról a gyönyörű, napsütéses és meleg csütörtökről 2008. szeptember 4-én, amikor két bőrönddel megérkeztem Londonba, mondván, hogy kell a kaland!

A spagettipántos felsőmet már Lutonon leszállva kardigánra cseréltem, és készen álltam arra, hogy új életet kezdjek egy másik országban. Így két év után őszintén nem értem azt a hatalmas vakmerőséget és optimizmust, amivel belevágtam a kalandomba. Elképzeltem egy fényes londoni marketinges karriert, egy kényelmes szobát valami szép környéken, persze hamarosan stúdiólakásra cserélve, egy angol lordot, aki imádja a lédit bennem, és egy hatalmas mosolyt, amivel leszállok majd kéthavonta a repülőről Ferihegyen, hogy a családommal és barátaimmal találkozzam. 

Aha.

Valahogy minden máshogy alakult. Búcsút mondtam a marketingnek, hogy egy időre lehorgonyozzak a szálloda és turizmus szakmában, és ezzel végérvényesen elveszítsem a fonalat, hogy mit is szeretnék csinálni a jövőben. Két év alatt 3 munkahelyem volt, és háromszor költöztem. Laktam sznob és lepukkant környéken is. A jelent az állandóság jellemzi, hiszen 13 hónapja lakom Kilburn-ben, és 11 hónapja vagyok a Mikinél.

A hazautakat is beleszámítva 22-szer szálltam repülőre, utaztam Dublinba, Párizsba, Amszterdamba, Edinburgh-ba, Manchesterbe, Angliából láttam még Cambridge-t, Brighton-t, Windsor-t, Stratford upon Avon-t és Tunbridge Wells-t. 

Hamar felfedeztem, hogy az angol lordok egyáltalán nem tetszenek, viszont a vonzalmam a németek iránt ezzel egyidőben nőtt. Lehet, hogy nem a megfelelő országban vagyok? :) Felfedeztem továbbá az új-zélandi és ausztrál férfiakat, de szemet vetettem olaszra és palesztinre is. 

A két év alatt nyolcszor repültem haza összesen 52 napra, minden alkalommal hatalmas eufóriát okozott a tudat, a visszaszámolás és a készülés, ezzel szemben utána mindig büntetésnek éreztem, hogy vissza kell jönnöm. 

Folyamatosan hatalmas érzelmi viharok tombolnak bennem, mindenféle mélységekkel és magasságokkal. Míg otthon viszonylag kiegyensúlyozott voltam, itt kicsit szélsőségesebben élek meg mindent. Az égre nézve állandóan a repülőket bámulom vágyakozva, és megkönnyezem azokat az újságcikkeket, melyek olyan emberekről szólnak, akik kényszerből hagyták el a hazájukat. 

London egy két éve tartó ideiglenes állapot számomra, melynek akarom a végét az eleje óta, de sosem látom. Amióta kijöttem, csak rövidtávra tervezek, még egy két éves mobilszerződést sem mertem aláírni, pedig már le is járna. Ez egy édes önkéntes száműzetés, ahol az életem messze van a tökéletestől, de valami mégis itt tart. Egy olyan fejezet, ami kellő átgondolás nélkül igazi kalandnak tűnt, aztán egy második élet lett belőle, amiben talán én is egy kicsit más ember vagyok. Önismereti túra, ahol más híján csak magammal foglalkozom, így sok mindent tanultam, ami talán a jövőben még hasznomra válhat.

Csak azt ne kérdezze meg senki, hogy a londoni mérleg pozitívban vagy negatívban van, mert nem tudom. Tényleg nem.