Az ágyam melletti kisasztalon sorakoznak a még el nem olvasott könyveim, állandóan emlékeztetve arra, hogy a restanciám egyre nő, és lassan már TÉNYLEG nem szabad új könyvet vennem addig, amíg az oszlop legalább felére nem csökken.

Nem arról van szó, hogy nem olvasnék, de egyelőre még az otthonról hozott női magazinokat végzem ki, valamint az Economist különszámával, a "The World in 2011"-nel vagyok szoros kapcsolatban. Nemrég viszont belekezdtem a karácsonyi kívánságlistám első helyén szereplő könyvbe, ami ihletet adott ehhez a blogbejegyzéshez.

Nick Hornby Vájtfülűek brancsa című kötetét októberben otthon fedeztem fel, Londonban még nem is láttam (angol címe: The Complete Polysyllabic Spree, és most nézem, hogy 2006-ban adták ki, azaz igencsak nagy szégyen, hogy Nick Hornby rajongójának tartva magam csak 4 év után fedeztem fel). Ez az első könyv az általam nagyrabecsült írótól, amit magyar fordításban olvasok, ám meg kell mondjam, hogy a fordító kitűnő munkát végzett, mert átsejlik a jellegzetes Nick Hornby stílus.

A kötet az író olvasmányélményeiről szól 2003 szeptemberétől 2006 júniusáig, ebben az időszakben ugyanis az amerikai Believer-ben rovatot vezetett az elolvasott könyveiről. Azt szerette volna bemutatni, hogy hogy találjuk meg az éppen aktuális könyvünket (vagy éppen az minket), hogy hogy vezet az egyik könyv a másikhoz, milyen helyzetben mit olvasunk, stb. Rendkívül szórakoztató, könnyed, élvezhető úgy is, hogy eddig még nem esett szó olyan műről, amit magam is olvastam volna (a 60. oldalnál tartok). Tetszik, ahogy Nick Hornby bevallja, hogy néha azok a könyvek mennek az agyunkra, melyeket kötelezőnek vagy remekműnek tart a közfelfogás, hogy van olyan, hogy bármennyire szeretnénk, nem tudjuk befejezni az olvasmányunkat, mert egyszerűen megunjuk, stb.

A Vájtfülűek brancsán felbúzdulva következzenek azok a könyvek, amik jelenleg a kis asztalon elolvasásra várnak, és a hozzám kapcsolódó történetük.

Uwe Timm: Am Beispiel meines Bruders. A könyvet az előző szemeszterben kaptam a németes csoporttársamtól, Emily-től egy másikkal együtt, ami egy romantikus történet volt, így hamar befejeztem. Uwe Timm művének 76. oldalán tartok kb. tavaly június óta, és vagy a német nyelv vagy a téma miatt nem jutunk dűlőre. A sztori az író II. világháborúban elhunyt bátyjának az életét írja le, tele háborúval, katonasággal és vérrel, ami annyira nem áll hozzám közel. Fogalmam sincs, hogy be fogom-e fejezni, mindenesetre az asztalon pihen, hogy folyamatos lelkiismeretfurdalást okozzon. 

Lonely Planet: Travel Writing. Mentségemre legyen mondva, hogy ebben a könyvben minden praktikát elolvastam, mint jó kislány a leckének feladott fejezeteket, csupán azért tartom a kis asztalon, mert a példa-útirajzokkal még nem végeztem, valamint a feladatokat szépen el kellene kezdenem (pl. ülj be a helyi kávézóba, és figyelj, majd írj róla 300 szóban, mit láttál, mit hallottál, milyen illat volt, stb.). Egyébként a téma iránt érdeklődőknek zseniális, és nagyon hasznos, rengeteg első kézből interjúval, tanácsokkal, mit igen, és mit ne, úgyhogy minden betűjéből tanultam.

Justin Scroggie: Eye Spy. Ezt a könyvet Marco kapta 2009-ben a karácsonyi húzáskor, és azzal a lendülettel a mögötte található szekrénybe hajította, mondván, hogy ő nem olvas, mert az csak időpocsékolás. Én a helyében ezt azért nem hangoztatnám, de ez most lényegtelen. Az iroda egyik részéből a másikba költözés során a kezembe akadt a könyv, és Marco nagylelkűen nekem adta, mert egyébként ezúttal a kukában kötött volna ki. A mű igazán könnyed, a világ összeesküvés-elméleteit igyekszik kibogozni enciklopédiaszerűen: mit jelent a szabadkőművesek kézfogása, a katonai köszönések, mi van a LONSDALE márkanév mögött, és hasonlók. Érdekes, de nem kell készpénznek venni. Egyébként már majdnem végeztem vele.

Nick Hornby: Fever Pitch (magyarul Fociláz). Ismét szégyen, hogy csodálóként még nem olvastam ezt a regényt, de sosem érdekelt annyira a foci, hogy ne kerüljön az összes Nick Hornby mögé. Viszont 1 font volt a Kilburn-i Oxfam-ban, úgyhogy muszáj volt megvenni, hogy majd a jövőben valamikor sor kerüljön rá.

Mary Moody: Au Revoir avagy fél év Dél-Franciaországban. Szülinapi könyv, mint a következő is, azt kértem a szülőktől, hogy valami utazós könyvet találjanak nekem, amikor valaki elindul, hogy új életet kezdjen vagy csak huzamosabb időt eltöltsön egy másik országban, ha nő az illető, az még bónusz is. Így került hozzám az ötvenes ausztrál írónő, Mary története, ami a Vájtfülűek után egyenesen következik.

Jay Rayner: Aki végigette a világot - A tökéletes vacsora nyomában. Egy díjnyertes gasztroújságíró éttermi kalandozásai a következő városokban: Las Vegas, Moszkva, Dubai, Tokió, New York, London, Párizs. Már alig várom, hogy sor kerüljön erre a könyvre, biztos, hogy folyamatosan éhes leszek, amíg olvasom. Természetesen a legjobban Londonra vagyok kíváncsi, hátha én is tanulhatok, hogy hova kell menni a tökéletes vacsoráért. (Legutóbb egy marokkói étterembe szerelmesedtem bele.)