Ígértem, hogy írok azokról az érzésekről, melyek London elhagyását és budapesti megérkezésemet kísérték, és bevallom, azért vártam ennyi ideig a megörökítéssel, mert arra számítottam, hogy azok a veretes érzések egyszercsak jönnek majd.

Amíg Londonban voltam, mindig volt mit csinálni és idegeskedni, így az utolsó hetem hamarabb véget ért, mint felfogtam volna. Az utolsó előtti napig dolgoztam, vagy legalábbis bent voltam a Mikinél, ennek megfelelően kevés időm jutott bármi másra, a búcsúzkodásra, a hangolódásra. Csak azt kívántam ekkor, hogy tartson ez a hét minél tovább, ne repüljön úgy el, hadd élvezzem ki minden pillanatát. Teljesen London-üzemmódban működtem.

Az utolsó napomon végigjártam a legkedvesebb helyeimet: megnéztem a Miró kiállítást a Tate Modern-ben, sétáltam Notting Hill-ben, cupcake-t ettem a Hummingbird Bakery-ben, ebédeltem a Cafe Rouge-ban a Canary Wharf-on, és pezsgőztem az ötcsillagos Langham Hotelben. Csodálatos idő volt, szikrázó napsütés, és igazán jól éreztem magam.

Addigra már beláttam, hogy ebben a városban így (lenne) érdemes élni: ha van időd, pénzed és igényed arra, hogy nyakig merülj benne, hogy vadászd az élményeket. És a mindennapok bizony nem ilyenek voltak - számomra -, viszont örülök, hogy ha ezentúl Londonba megyek, akkor nem a hétköznapokat fogom élni, hanem ezeket a gondtalanul túristás-látogatós időket, amikor a város legjobb arcát élvezhetem!

Ezután hazamentem a lakásba, lerendeztem az anyagiakat az új lakótárssal, és 9 magasságában elkezdtem pakolni. Bár csomagolásból akár Oscart is kaphatnék, azért be kell vallanom, hogy melós dolog volt MINDENT összepakolni. Amikor úgy kell csinálni, hogy semmi nem maradhat. Többször is azt hittem, hogy készen vagyok, amikor mindig találtam még valamit, amit be kellett gyömöszölni, de a végén másnap 24 kg-mal hazarepültem.

Mindeközben pedig a legmeglepőbb az volt, hogy nem éreztem semmit. Az utcákon járva néha próbáltam figyelmeztetni magam arra, hogy most azt kellene éreznem, hogy jaj, de rossz, hogy most járok itt utoljára, de mivel ez nem igaz, nem is pánikoltattam magam. Nem akartam sem hátra nézni, és alaposan kielemezni az elmúlt két és fél évet, de nem akartam nagyon előre sem tekinteni, hogy elfogjon az aggodalom, hogy mi lesz otthon, mi lesz a munkával, stb. Olyan szerencsés órák voltak ezek, amikor kizárólag a jelen pillanat a fontos, a jó ételek, az embert körülvevő szépségek, a szép idő, és mindez azért volt olyan jó és megnyugtató, mert tudtam, hogy utána hazaérek.

Azóta is tart ez a nyugodt lebegés, és én, aki soha semmilyen párkapcsolatot, egyáltalán semmit nem tudtam maradéktalanul lezárni, alig gondolok a londoni életemre. Átváltottam Budapest üzemmódra, és nem vágyom vissza a házba, ahol éltem, a munkahelyre, ahol eltöltöttem másfél évet, sőt egyelőre a város sem hiányzik. 

Remekül érzem magam, élvezem a családi programokat, a barátaimmal töltött időt. A legjobb az egészben, hogy végre lehet tervezni 10 napon túlra is, hogy mikor hova menjünk, nyaralás, fesztiválok, stb. Felszabadító érzés, hogy nem KELL visszamenni Londonba. Visszamegyek majd, ha akarok, de nem azért, mert muszáj.

Továbbra is tervezem folytatni a blogot, hiszen egyelőre még Londonról is van mit írni, praktikusan mindent, ami kimaradt az elmúlt időszakban. Aztán elképzelhető az is, hogy lesz némi "hogyan szokjunk vissza bejegyzés" is, feltéve hogy az eddig zökkenőmentesen zajló folyamatban történik majd valami olyan, ami említést érdemel. Azért néha kattintsatok, hátha van itt valami érdekes! :)