Úgy érzem, hogy a hotelről írva mindig csak nyavalyogtam, panaszkodtam, ostoroztam, hisztiztem és elkeseredtem, de érdemi információval szinte sosem szolgáltam. Most, hogy leülepedtek az emlékek, már jó messzire tudom magam az egésztől, elérkezett az ideje, hogy kis beszámolót tartsak arról a helyről, mely 5 hónapig a megélhetésemet biztosította.

Hol is kezdjem? Vendégeknél? Munkatársaknál?

Kezdjük ott, hogy a hotel a Covent Gardentől pár perc sétára található, London közepén, nagyon jó elhelyezkedéssel. Ez a szerencsés helyválasztás a kulcs a szálloda sikeréhez, hétközben az utazó üzletemberek, hétvégén a színházba járó vidéki családok kedvenc szállása.

170 szobával büszkélkedhet, ezek 7 emeleten helyezkednek el. 13-as szoba egyik emeleten sincs. A szobák berendezését nem mondanám túl modernnek, súlyos függönyök és ágytakarók díszítik a lakóhelyiségeket.

Egy éjszakára szobát olyan 160 és 200 font körül vesztegelnek, ez az alap standard szoba, minden további minőségi fokozat 20 fontonként ugrik egyet. Van deluxe, executive és suite szoba, ez utóbbi már inkább lakosztály.

Vendégek. Hétközben jönnek ugye az üzletemberek (angol és külföldi egyaránt), akik szobájukba kérik a vacsorát, és éjjel pornót néznek. Céges kártyával fizetnek, és diszkréten kérnek, hogy a minibáros szeszt és a tévét külön számlára nyomtassam. Megérkezéskor ledobják a pultra a hitelkártyájukat, vagy benyögik köszönés nélkül "Smith", mindkettőtől falra másztam, és mindent megtettem, hogy ráneveljem ezeket az elfuserált alakokat arra, hogy köszönni, normálisan bemutatkozni illik, valamint elmondani, hogy mit akarnak. Néha siker koronázta az erőfeszítéseimet, néha nem. Mondjuk, amikor kedvesen megkérdeztem a kártyadobálás után, hogy mégis mit óhajt, az hatott. Ezzel a típussal az volt a szerencse, hogy nem kellett hosszasan magyarázni a kártyahitelesítést, látszott rajtuk, hogy nem rázza meg különösebben őket, amit én a hitelkártyájukkal műsorozom.

Hétvégén megszálltak minket a különböző utazási irodák kliensei, akik színházjegyet váltottak szállással. Általában vidéki házaspárok érkeznek, tökéletes angolsággal, akik semmit, de semmit nem fogyasztanak a hotelben, és remegnek a hitelesítéskor. Másnap kicsekkolva megkönnyebbülnek, hogy nem lett levéve a pénz a kártyájukról. Azon túl, hogy sokat kellett nekik magyarázni a folyamatot, bírtam a hétvégi vendégeket, sokkal emberközelibbek, mint akikhez hét közben szerencsém volt. Kedvesek voltak, hálásak, egy kattintással ki lehetett őket csekkolni, nem volt velük sok gond.

Persze, reklamáció mindig akadt, mert a hotelünk számos hiányossággal küzdött: reggelenként mínusz volt a meleg víz, éjszaka a fűtés. Vagy túl meleg volt. Vagy zaj. Vagy nem működött a légkondi. Azóta én csak úgy megyek bármilyen szállodába, hogy pár perc alatt leellenőrzök mindent, mert tudom, hogy a 4 csillag nem garancia semmire.

Kollégák. Tudatosan nem akartam közel kerülni senkihez, mert mindig éreztem, hogy ez a karrier nem lesz hosszútávú, de azért mindenkit megkedveltem valamilyen szinten. Az eredeti felállás szerint volt ugye Stefano, mindenkinek a főnöke a front office-ban. Stefano jó arc, de olaszosan faragatlan, hangulatember, viszont az ügyfelekkel remekül bánik. Ő volt az, aki azt mondta nekem, hogy ronda vagyok smink nélkül, amikor allergiás voltam, és nem festettem ki magam.

Stefano alatt közvetlenül volt Chris és James, Chrisről mindenki tudja, hogy a szívem csücske volt sokáig, sőt még most is, csak már nem vagyok rákattanva. James-t is megkedveltem egy idő után, vicces, bohém alak, el tudnám őt képzelni mondjuk a Gödörben vagy a Szimplában.

És itt jöttünk mi, a recepcióslányok. Joelle volt a trénerem, és mindent neki köszönhetek, amit erről a "szakmáról" tudok, határtalan türelemmel magyarázta el az összes folyamatot. Megérdemelné, hogy végre kinevezzék, és komolyabb munkát is kapjon, mert nagyon szorgalmas. Ez senki másról nem mondható el. Joelle egyébként Mauritius-ról jött, 26 éves, elvált, és emiatt kellően frusztrált, és ezt ideges kacagással próbálja leplezni. De szegény nagyon magányos és szomorú, sajnálom. Mindig túlpörögte a dolgokat, lelkesen elvégezte a telefonközpontos Maria munkáját is, csupa jószívűségből. Ő volt az egyetlen, aki nem menekült a munka elől, hanem becsülettel elvégezte.

Mingről (kínai) és Mercedesről (spanyol) túl sokat nem tudok mondani, mert keveset vagy szinte semmit nem dolgoztam velük. Minggel egyszer voltunk együtt minden három napban elvileg, de ő kb. októbertől januárig szabin volt szinte mindig, utána meg felmondott.

A legjobb hangulat Laurával (spanyol) és Alessandrával (olasz) volt, szerettem azokat a műszakokat, bár egyik csaj sem a munka hőse. Amint volt lehetőség, eltűntek WC-re, kávézni, reggelizni, üldögélni, vagy szimplán a vendég előtt megkértek, hogy légyszíves, segíts az úriembernek. Nos, erre nem lehet azt mondani, hogy miért, aranyom, te mi az istent csinálsz? De ők legalább lazák és szórakoztatóak voltak. Lau igazi domina típus, hatalmas szája van, és nagyon tud pörölni mindenkivel. A nála 2 évvel fiatalabb pasiját mindenki sajnálja. Annak ellenére, hogy szégyellősnek mondja magát, egész jól ki lehet vele beszélni minden sikamlós témát, meglehetősen szókimondó (és ezt bírom).

Alessandra volt számomra a szingli mintakép, 28 éves, folyton bulizik, a barátnőivel repked minden szabadnapján valamelyik európai nagyvárosba (novemberben Madrid, hm...), vacsira invitál 8-10 embert, stílusos, laza, stb. Majd kiderült, hogy Ale már majdnem egy éve Stefano titkos barátnője. Ez a legkényelmesebb szingliség! Alessandrának olyan akcentusa volt, hogy öröm hallgatni, de elég jól nyomta azért a recepciót.

A foglalási osztálytól a hajam égnek állt, a sales igazgatónőt viszont nagyon bírtam. Ingrid osztrák származású, de dolgozott recepciósként Franciaországban, és valamilyen fondorlatos módon most a hotelünkben igazgat. Nagyon kedves nő!

A hotel szépségfoltja egyértelműen Yuval, az izraeli származású hoteligazgató, ha ő megjelent, azonnal félni kellett. Engem sosem érdekelt, de vicces volt látni, ahogy a többiek reagáltak. Amint leparkolt az ezüst Merci a hotel előtt, már ment a körtelefon mindenkinek, hogy "Itt van ő". Yuval belépve a hotelbe köszönni nem bírt, és úgy nézett ránk, mint valami idegesítő kisállatokra. Mi még keveset élveztük kellemes stílusát, de a foglalási osztállyal rendszeresen zárt ajtók mögött ordított.

A másik jómadár a hotel tulajdonosa, Mr. Hilton (ez csak az általam adott álnév természetesen, az igazi neve egy híres üdítőital nevével egyezik meg), aki egy arab származású szépfiú, kizárólag sofőrrel jár, hátranyalja a haját, és mindig nagyon szakért. Oké, emlékszem, hogy hozzá akartam menni feleségül az első napon, de már elmúlt.

Röviden ennyit tudnék elmondani a helyről, ahol én a 12 órákat fegyelmezetten bírtam, pedig néha toporzékolni lett volna kedvem. Remélem, hogy inkább hozzátett az életemhez ez az élmény, mint elvett belőle. Jó erről már múlt időben beszélni, fájdalmas nosztalgiának egy morzsáját se fedezzétek fel ebben a bejegyzésben!