Amikor a "mézeshetek" effektus már múlóban van (ezt nem én találtam ki, hanem tudományosan bizonyított, hogy új helyre érkezve minden pozitív, felvillanyozó és pompás, ezt nevezik "honeymoon effect"-nek), egyre nehezebb olyan dolgokat találni a napi rutin mellett, ami új élményeket ad. Pedig ez lenne a kulcsa annak, hogy ne szürküljenek meg az eddig olyan szivárványos londoni napok.

A heti újdonságadag pénteken kezdődött, amikor Katához mentem házibuliba. Furcsa volt hirtelen egy olyan társaságba csöppenni, ahol a 90% angol anyanyelvű, és teljesen meglepő módon abszolút nem sikerült magamat adnom. Megfigyelő lettem, bezárkóztam, és nem szocializálódtam. Rájöttem, hogy az angolokkal/ausztrálokkal szemben még mindig vannak komplexusaim, ha beszélgetésre kerül a sor (főleg, ha fiatal férfiak, és jó benyomást akarok kelteni), és ugyanennek nyoma nincs, ha valaki olyannal kell kommunikálnom, akinek a második nyelve az angol. Így történt, hogy az egyik srác azt mondta rólam Katának, hogy jó nő vagyok, csak nagyon hallgatag. Én. Hallgatag. Na, mindegy.

Aztán szombaton nekivágtam a városnak munka után, gondoltam, meglátogatom a Selfridges-t, ami tipikusan angol, tipikusan londoni, és eddig csak egyszer jártam benne, akkor is villámlátogatás volt Rituval. Odafele úton egy melegfelvonulásba csöppentem, melynek köszönhetően nem tudtam az út egyik oldaláról a másikra jutni, ugyanis kordonokkal zárták el a járdát. A hangulat óriási volt, mindenhol transzfesztiták, nőimitátorok, nyugodtam masírozó tömeg transzparensekkel ("Love Is Human Right" és "Some People Are Gay. Get Over It" szövegekkel), szólt a zene, igazi partyhangulat. Senki nem bontott rendet, nem zavargott, csak nyitott és elfogadó embereket láttam, ellenszenvezőt nem.

Nem semmi azért ez a város, hogy egy napfényes szombat kora délután lezárják az Oxford Street-et a Marble Archtól a Piccadilly Circus-ig egy melegfelvonulás miatt, bekordonozzák a járdákat, majd a rendezvény elmúltával felszedik a kordonokat. Minden szervezetten és nyugodtan zajlott, ami számomra meglepő volt.

A Selfridges meg...egy nyüzsgő hangyaboly hatalmas terekkel, zenével, ruhákkal, cipőkkel, luxussal, ezer emelettel. Már kívülről is impozáns épület, ami állítólag 100 éve fogadja a vásárlókat. Színei a sárga alapon fekete betűk, ami szinte vibrál minden papírtáskán.

A Selfridges nem bevásárlóközpont, hanem áruház, és bár Budapesten a Skála és a Corvin áruház enyhén szólva veszített régi fényéből, itt a Harrods, a Debenhams, a John Lewis, a Peter Jones és a House of Fraser egyenrangú félként harcol a fogyasztókért a bevásárlóközpontokkal szemben. Ezek az áruházak persze a tehetősebb, harmincas-negyvenes-ötvenes réteget célozzák, és mivel itt ez a réteg hatalmas vásárlóerőt jelent, így meg is találják a számításukat, hiszen az effélék sosem konganak az ürességtől.

Nálam ezúttal jórészt a kíváncsiság játszott, mert shoppingolni éppen shoppingoltam mostanában elég rendesen, de a földszinti Street Fashion ruhákat azért megnéztem (Kookai, FCUK, Miss Sixty, Karen Millen). Ezen kívül láttam gyönyörű designer táskákat (LV, Gucci, Donna Karan), méregdrága kozmetikumokat, sőt egy high-tech hajvasalót is rám akartak sózni 130 fontért. Aztán az írószerekhez tévedtem, ahol megtaláltam a híres-neves Moleskine jegyzetfüzetet (Fabricius könyv), és megtudtam, hogy ez a márka azért ilyen nevezetes, mert Hemingway is ezt használta az íráshoz. Minimalista füzetekről van szó rengeteg funkcióval (van külön pl. szövegíróknak és filmeseknek, amelybe kis kereteket nyomtattak a rövid szlogenek valamint képek megörökítésére). Mondanom sem kell, hogy mivel szeretem az egyedi és különleges tárgyakat, hamarosan lesz egy Moleskine-m! :)

A Selfridges egyébként azért is nagyon jó hely, mert ha az ember tipikusan angol dolgokat akar venni (ami túlhalad a double-deckeres hűtőmágnesen), akkor érdemes ide ellátogatnia. Van egy igazi angol hangulata az egész helynek, meg mindennek, amit ott lehet kapni. Az az angolság, amit Londonban egyre kevésbé lehet felfedezni a sok etnikum miatt.

Végül a Wireless Festival kimaradt, de annyira nem sajnáltam, helyette szombat este Ágikával főztünk meg cidereztünk, aztán meg vacsoráztunk, amikor Peti is megérkezett. Nagyon jól megy az együttélés, béke van és nyugalom, szeretjük!

Tegnap éjjel megnéztem a Valami Amerika 2-t ismét, és honvágyam támadt. 4-én volt 10 hónapja, hogy itt vagyok, és igen, a mézeshetek hatás múlóban van. Helsinki esetében nem jutottam el erre a szintre, bár ott fele ennyi időm volt. Őszintén szólva nagyon sokat gondolkodom a hogyan-tovább kérdésen, mérlegelek, elemzem a helyzetem, mire számítottam és mit kaptam, mi van itt és miről maradok le otthon.

Nem könnyű, elhihetitek...