Talán tudjátok, hogy miről fogok írni, immár harmadszorra egy év alatt: IGEN, új munkám lesz hamarosan, és végleg magam mögött hagyom ezt a hotelt, és egyelőre magát a hotelszakmát is.

Minden múlt héten kezdődött, amikor elmentem interjúzni. Éppen náthás voltam, elfogyott a telefonomról a pénz, és még a bankkártyámat is elutasította a bolt. De nem is ez a lényeg! Higgyetek nekem, a fejvadásznál életem legrosszabb formáját hoztam. Képtelen voltam koncentrálni és értelmesen végigpróbálni az interjúkérdéseket, többször kifakadtam neki, hogy nem tudok szerepet játszani, miért ezt mondjam, ha nem ez az igazság és hasonlók. Christina azonban rendkívül türelmes volt, és szinte a számba rágta, hogy a kérdésekre mi a "helyes" válasz, és útnak indított a fellépésre. A két interjú közötti fél órában kicsit összeszedtem magam, mert a fülemben csengtek Christina szavai: ez pillanatnyilag az egyetlen esélyem, hogy elmeneküljek a hotelből, úgyhogy fogjam fel a súlyát, és hozzam a legjobb formámat!

Megérkeztem a Miki Travelhez, ami egy óriási utazási cég, repülőutakat, hoteleket, autóbérlést adnak el nagykereskedelmi szinten (a náluk összegyűlt - tegyük fel - hotel "árukészletből" adnak el kisebb utazási irodáknak valamint egyéni klienseknek), és már maga az épület is levett a lábamról: Temzére néző irodaház (irodapalota, mondjuk inkább így), csupa üveg, hatalmas terek, konditerem és uszoda az alagsorban, kávézók a földszinten, stb. Le voltam nyűgözve teljesen.

Az interjú jól ment, sikerült az átlagosnál jobban teljesítenem, mint ilyen helyzetekben általában, de nem éreztem utána semmit. Sem azt, hogy tuti igen, sem azt, hogy esélytelen. Kb. 50 percig interjúztam a HR-essel és a csoportvezetővel, majd jött egy fél órás teszt, ahol számolgatnom kellett és levelet írnom. Egyébként a pozíciónak, amire jelentkeztem (pontosabban ahova Christina elküldött) Contracts Co-ordinator a neve, és a Miki és hotelek közötti szerződéseket érinti, kalkulációk, szerződés-előkészítés, és hasonlók lesznek a feladatkörben. Túl sokat még nem tudok.

Nem húzom tovább a sztorit, a lényeg annyi volt, hogy nem is foglalkoztam az egésszel, és igyekeztem mindenkit lebeszélni arról, hogy beleélje magát, közben vártam a hétfőt az eredménnyel. Aznap hívom a fejvadászcéget, és mondták, hogy még nincs hír a pozícióról. Tegnap látom, hogy keresnek, és eszembe sem jutott, hogy jó hír lehet, csak az járt a fejemben, hogy tuti, most mondják meg, hogy nem én lettem a kiválasztott.

Szépen felsurrantam a hotel első emeletére, és visszahívtam Christinát, aki jött ezzel a tipikus hi-how-are-you-today angol fordulatokkal, mígnem végre kinyögte, hogy jó hír, enyém az állás, október 26-án kezdhetek. Nem tudom leírni, hogy mit éreztem. Csak álltam a hotel folyosóján, és azt ismételgettem, hogy ez nem lehet igaz, nem hiszem el, és hasonlók. Remegett kezem-lábam, szédültem, és nem is tudtam felfogni. Legszívesebben kiabáltam, vagy hisztérikusan röhögtem volna, vagy bőgni kezdtem volna, ehelyett visszamentem az irodába, és úgy tettem, mintha semmi nem történt volna. Igaz, hogy faxolás közben majdnem ráestem a szekrényre, mert annyira nem voltam képben, de a figyelmes kollégáim ebből semmit nem vettek észre.

Még mindig hihetetlen az a része, hogy magam mögött tudhatom a hotelt. Akinek meséltem, az tudja, akivel találkoztam legutóbb otthon, az meg látta is, hogy eléggé meg vagyok zuhanva. Ezért is írtam kevesebbet a blogra, mert nem akartam panaszkodni, de iszonyat rosszul éreztem magam a bőrömben. Gyűlöltem a munkahelyem, az embereket, a szombatokat, a rövid hétvégéket, és már magát a környéket is lassan. Minden hétfőn rosszkedvű voltam, mert büntetésként éltem meg azt, hogy megint be kell jönnöm ezek közé az emberek közé, hogy dolgoznom kell, de nem hagynak, és minden nap csak a 6 órát vártam, hogy végre mehessek. Sosem éreztem ilyet előtte, mert bár a recepció sem volt leányálom, de ott legalább nem voltam ennyire demoralizáló, "lélekölő" környezetben.

Már fel voltam készülve arra, hogy karácsonykor hazacuccolok, és addig még kihúzom ebben a hotelben, kizárólag a jövő heti párizsi és a decemberi amszterdami útért, de rosszul voltam a gondolattól is, hogy még 3 hónapot itt leszek. Már lemondtam Londonról, a kalandokról, az ezzel kapcsolatos álmokról, ám most egy csapásra újra látom értelmét nemcsak a jövőnek, hanem az elmúlt 1 évnek is. (Mit ne mondjak, nem nagyon ünnepeltem a szeptember 4-i évfordulót!)

Szép lassan fogom csak fel, hogy mennyi minden fog változni 3 és fél hét múlva. Ma beadtam a felmondásom, és láttam Darinka arcán, hogy örül. Basszus, milyen dolog ez?! Ubah, az egyetlen ember, aki kedvelt ebben a koszfészekben, azt mondta, hogy köszönjem meg God-nak (számára Allah a neve, de mindegy), mert biztos azért kaptam, mert annyira kértem az emberi erő feletti hatalmakat, hogy segítsenek megszabadulni ettől a helytől. Nem tudom, akárki is volt, a sors, az isteni szerencse, a jótündér, vagy bárki más, iszonyatosan hálás vagyok azért, hogy ezt megkaptam, mert nagyon szükségem volt rá!