Különös, hogy eddig nem írtam még a csodálatos szomszédságunkról, pedig már majdnem egy éve lakom a Brassey Road-on. Nincs annyi dráma meg interakció, de egy fél Barátok Közt-öt nálunk is lehetne forgatni.

Valószínűleg az itt élők jó része mind külön esettanulmány, mert a környéken sok segélyen élő ember lakik, a házak nagy része ún. council house, azaz az önkormányzat utalja ki a rászorulóknak. Abból viszont van itt bőven! Csak mi vagyunk annyira "szerencsések", hogy privát főbérlőnk van, aki minden probléma felmerülésekor azzal fenyeget, hogy mehetünk, ahova akarunk, és majd ő is kiadja a házat az önkormányzatnak. Akkor be is zárulna a kör.

Tiszta szégyen, de eddig még csak egy szomszéddal sikerült megismerkedni, azaz mi tudjuk, hogy kik ők, a többit valószínűleg fel sem ismerném az utcán, ha szembe jönnének. Minden túlzás nélkül elmondhatom azonban, hogy felérnek egy egész faluval!

A szomszédban egy család lakik: anya, apa (már nem, de erről később), és megszámlálhatatlanul sok gyerek (azaz 5 vagy 6). Az első benyomásom róluk közvetlenül a költözés után volt, amikor Attis átjött beszélgetni, és hajnali 2-kor ment el, ekkor anya és apa az előkertben szívták a füvet. De nem ez a legnagyobb baj.

Hanem a zaj. A kiabálás. A káromkodás. A gyereksírás. Az artikulátlan üvöltés. Na, ez a baj! Egy sokgyerekes családdal egyértelmű, hogy akadnak bosszúságok, mert akinek nincs gyereke, az kevéssé tolerálja. De általában ezeknél a családoknál vannak olyan pillanatok is, amit még szomszédként is jó látni: egymást szerető testvérek, aranyos beszólások, nézd, mekkorát nőtt, stb. Hát "nálunk" ezek a szép pillanatok valahogy kimaradtak a hozzávalókból.

Az anyának valószínűleg teljesen az agyára ment a sok gyerek világra segítése, így nem képes az ordításon kívül máshogy kommunikálni velük. Sem a kamasszal, sem a karonülővel, sem a csecsemővel. Kora reggel kezdi és késő éjjel fejezi be, így az esti nyugodt cigi már nem nyugodt többé. A legtöbb bosszúságot a Charlie és az Aaron nevezetű gyereke okozza, mert ezeknek a nevét lehet a legtöbbet hallani, 0-24-ben, hangerővel.

Múltkor az egyik gyerekét kedvesen úgy szólította, hogy "you fucking fat bastard", nem suttogva. Nemrég elkaptam egy veszekedést az egyik lányával, ami arról szólt, hogy a lány valahova elkummantotta anya fehér pólóját, és hogy biztos, valamelyik idióta barátnőjénél van. Hát nem tudom, anya és lánya között van néhány év és kiló, de azért azt nehezen képzelem el, hogy a kamaszlány az anyja ruháit adja kölcsön a barinőknek, főleg, hogy anya nem jár sehova és nem él egy glamúros életet, tehát a ruhatára is ennek megfelelő lehet.

A síró kisgyereket megnyugtatja annyival, hogy "shut up or you want a slap?", de van itt "get out of my house! NOW!", "i've fucking had enough!" és hasonlók. Nem egyszer és ismét hangsúlyozom, ordítva, bőven tüzdelve az f-betűs szóval.

És hogy apáról miért esett olyan kevés szó? Mert apáért egy szép tavaszi reggelen, olyan fél 7 magasságában megérkezett a rendőrség vagy kommandó. Sokan voltak és dörömböltek, mire a mi rezidenciánk is megébredt, majd rájuk törték az ajtót, és apát elvitték néhány gyanús téglalap alakú nejlonszatyorral együtt. Valószínűleg valami drog lehetett a dologban. Azóta apa nem tért vissza. Lehet, hogy a Karibi-tengerre utazott, hogy megszabaduljon a kis családjától, de az is lehet, hogy böriben van.

Én csak a gyerekeket sajnálom, főleg amióta láttam a Született feleségekben, hogy micsoda állatot csinált Eddie-ből a szörnyeteg anyja. Szerencsétleneknek nem lesz más választásuk, és követik majd a szülői példát, mert mást nem látnak. Hozzá vannak szokva a szeretet nélküli légkörhöz és az állandó veszekedéshez, borzasztó lehet! Szorítok nekik, hogy ne így végezzék...