Komolyan mondom, ha a hotelben normál 8 órákat kellett volna dolgozni, lehet, hogy nem mondok fel ilyen meggondolatlanul, hogy nincs még másik munkám. Mivel tegnap este nem kellett rohannom a napi teendőimmel, kényelmesen ágyba kerültem, és nagyot aludtam, így a hajnali fél 6-os kelés sem terhelt meg annyira.

Bent persze nyomni kellett az ipart, mert nagyon sokan jöttek-mentek, de csak 3-ig szólt a megbízatás, és utána enyém volt az egész délután/este. Végre egy normális péntek, amikor volt időm sétálni a városban, ruhaboltokban szétnézni, és kaját venni, ami egyébként mindig az első off napra marad.

Az elmúlt pár nap stressze után kezd eluralkodni rajtam az önjutalmazási (nevezhetjük saját magam kényeztetésének, vagy akár kompenzációnak is) láz. Ma mondjuk csak a Starbucks-os áfonyás sajttortáig jutottam, de majdnem vettem néhány ruhát is. Várom a hétfőt, hogy kiderüljön, hogy mi a helyzet az interjúmmal, úgyhogy visszafogom magam, és ha megkapom a melót, akkor tuti beszabadulok néhány üzletbe! Csak azért nem lendültem bele délután, mert ha nem kapom meg, akkor utálnám később az összes ma vett cuccot, és megbánnám a tékozlást!

Mára terveztem azt is, hogy lemeózom Anyuék frissen foglalt szállását, ennek sztorija van ugyanis. Karácsonykor ráböktem az első 3 csillagos hotelre a Victoriához közel, hogy ide kell menni, jónak tűnik, nem is drága, foglaljuk le. Így is történt, majd amikor a Tesóm jött, elbandukoltunk együtt a híres Hanover Hotelbe. Elsőre már nem megnyerő környezet és recepciós, majd kijelentették, hogy nem tudnak erkélyes szobát biztosítani, annak ellenére, hogy opcióként volt a neten feltüntetve, mint "smoking" lehetőség. Ezek után húztam-halasztottam a dolgot, hogy másikat keressek, mert mindig akadt más dolgom, viszont most, hogy közeledett az utazás ideje, plussz a hotel minden szó nélkül zárolt egy nem is annyira kicsi összeget Anyu kártyáján, úgy éreztem, valamit tenni kell. Elmentem hát megint a hotelbe, hátha másodszorra jobb a benyomás, és tisztázni tudom a dohányzás-nem dohányzás, valamint a bankkártya iránti orvtámadás kérdését.

Ha lehet a múltkorinál bunkóbb és flegmább recepcióst találni, akkor nekem sikerült. Először próbáltam kedvesen, türelmesen, majd elővettem a "ne szórakozzál velem, én is hotelben dolgozom, tudom, hogy mennek a dolgok" stílusom, de a srác továbbra sem enyhült semelyik kérdésben, sőt azt is mondta, hogy ha nem tetszik a hotel szabályzata, akkor vigyem máshova a szüleimet. Itt jött el az a pont, hogy oké, ez lesz, de hol foglaljak akkor szállást?

Következő fejezet a kálváriában a saját hotelem bepróbálása volt, ahol persze olyanok voltak, mintha a fogukat húznák, nem akarják személyzeti áron odaadni a 4 éjszakát, sajnos a legdrágábbat, amit 159+ÁFA ki kellene fizetnem. Oké, ez a vonal is bukó volt.

Szétnéztem a neten, már nem kizárólag munkaidőben, és sikerült egy nagyon kedvezményes megoldást találni a londonnights.com -on, és egy 4 csillagos hotel deluxe szobáját foglaltam le Anyuéknak Earl's Court-nál (1-es zóna, District line). Az ára kb. 10 fonttal volt több, mint a Hanovernek. Ma megnéztem a hotelt, és igen, ez már olyan, ahova szívesen viszem őket, a jelmondat: 4 csillag azért 4 csillag!

Rájöttem, hogy még egyáltalán nem írtam a lakótársaimról, meg a munkatársaimról sem. Az utóbbit későbbre hagyom, mert hosszú lesz a bejegyzés, és nem olvassátok el.

Február óta öten lakunk a lakásban: Ági+Peti, Éva+Bence (nem a blogos) és én. Ágival és Petivel kezdtük, és 2 hónap alatt nagyon jól össze is szoktunk így hárman. Sosem volt gond a fürdő vagy a konyha beosztása, és még egy helyes, cinkos kapcsolat is kialakult. Nem mondanám, hogy barátok lettünk, de jól elvoltunk. Peti a morgós, neki mindig van valami baja, Ágika meg az, aki lecsillapítja. Mindketten vegetáriánusok, amit, így Londonban élve pár hónapja, szinte meg tudok érteni, de ez majd külön bejegyzést érdemel. Ágikával a konyhában szoktunk szociális életet élni, már kibeszéltük az eddigi életünket, és most már tényleg nem csak napi rutinból kérdezzük megy egymástól, hogy mi a helyzet, hanem mert valóban érdekel.

Viszont ott volt ugye a harmadik szoba, ami üresen állt két hónapig, termelve a veszteséget, és januárban Petiék intenzív lakótárskeresésbe kezdtek. Éva és Bence egy bringás pár, akik elsőre szimpatikusak voltak (valószínűleg kölcsönösen), és alig egy hónapja be is költöztek. Kicsit furcsa volt az elején, hogy két másik ember kvázi belerondít a családi idillbe, de szerintem én elég jól alkalmazkodtam. Petiék egyszer azt mondták, hogy annyira jó volt így hárman élni, hogy legszívesebben befalaznák a másik szobát, hogy ne is legyen.

Szóval van egy Évánk meg egy Bencénk, kicsit zűrösebb a fürdőszoba és konyha használata, de alapvetően jól elvagyunk. A fiatalok állandóan mosnak, én még ilyet nem láttam, minden este, és ha szabad vagyok, minden reggel is megy a mosógép. Ez állítólag a Bence dilije, mert szerinte nem lehet egy programban mosni a zoknikat és a pólókat például. Rögtön el is szégyelltem magam, hogy nő létemre ennyire lazán veszem a dolgokat, elárulom, hogy nálam van egy világos meg egy sötét/színes adag, és ennyi. Úgyhogy mosós família vagyunk, állandóan tele van teregetve a nappali, és szinte be kell osztani, ha be akarok rakni egy programot. Elgondolkodtató, hogy a mosás ebben a hónapban milyen központi szerepet játszott az életemben!

A végső konklúzió azért az, hogy szerencsém van a lakótársaimmal, nincs egy olyan idegbeteg sem, mint a másik Ági volt a Primrose-on, aki teljhatalmú úrnak/úrnőnek érezné magát, pedig egyébként mindannyian Petitől béreljük a szobát, tehát még akár lehetne is. Annak ellenére, hogy pár hete együtt lakunk, egyszer fordult elő, hogy mindannyian egy helyiségben voltunk, ez egy szombat délelőtti konyhai találkozás volt. Mindenki éli a kis életét, aztán ha összefutunk, akkor dumcsizunk egy kicsit.

Oké, ennyi volt az ihlet, tudom, hogy hosszú lett, de köszi a türelmet, ha végigolvastátok!