Pontosan 7 hónapja, hogy megérkeztem Londonba, és ideje egy kis összegzésnek. Igyekszem kerülni mostanában a személyes hangvételű írásokat, mert nem vagyok túl jó passzban, most azonban erőt veszek magamon, és...
Sokszor eszembe jut, hogy hogyan hoztam meg a döntést, hogy kijöjjek. Először csak egy kósza gondolat volt, egy lehetőség a sok közül, majd addig motoszkált, míg az egyetlen olyan opcióvá lépett elő, amit szívből akartam. Mérlegeltem ugyan, de valahogy a pozitívumok tudatosan mindig előtérbe kerültek a negatívumok mellett, így lett egyre vonzóbb és vonzóbb a kijövetel.
Valószínűleg ha racionálisabb lettem volna, vagy hallgatok a környezetemben az óvatosságra intőkre, akkor el sem indulok, de azt biztosan bántam volna. Tavaly nyáron pont olyan életszakaszban voltam, hogy büntetlenül belevághattam a nagy "kalandba", mert a munkámat amúgy is feladtam volna, és nem hagytam otthon semmi olyat, ami ne várt volna meg (max egy frissen megkezdett kapcsolatot, ami hamarjában ki is hunyt). Szóval lehettem volna körültekintőbb, megfontoltabb, higgadtabb, de akkor sosem éltem volna át egy csomó olyan élményt, ami remélem, hogy inkább épített, mint rombolt.
Ha egy jós vagy egy jövőbe látó megmondta volna, hogy mi vár rám, akkor is nagyon-nagyon meggondoltam volna, hogy mit tegyek. Mert alapvetően 7 hónap után bevallhatom, hogy nem azt kaptam, amiért jöttem. Kiindultam a helsinkis tapasztalatokból valamint a Dius-Dani-Attis által elmeséltekből, és igen, azt hittem, hogy itt kolbászból van a kerítés.
Értek pofonok jócskán, ami otthon nem volt jellemző, és hirtelen olyan problémákkal kellett megbirkóznom egyedül, amire álmomban sem gondoltam volna. Munkakeresés, hotel, költözés, felmondás, újabb keresés... A hotelt megint úgy hagytam ott, hogy mérlegeltem ugyan, de a lehető legjobbra készültem fel csak, és ezért vagyok az utóbbi hetekben letörve. Azt már nem boncolgatom, hogy jó döntés volt-e vagy sem, mert már teljesen mindegy, de a gazdasági válság idején munkát váltani...hm...nem biztos, hogy a legcélravezetőbb megoldás volt.
Mentségemre szolgáljon, hogy minden döntést vállalok, és tisztában vagyok azzal, hogy a kialakult helyzetért és kálváriáért egyedül én vagyok a felelős. Hihetetlenül rosszul érzem magam a bőrömben attól, hogy nem találok munkát, és nem látom az előrelépést az elmúlt hónapokhoz képest, de remélem, hogy ez átmeneti állapot. Kezdem úgy érezni, hogy bizonyos szempontból áldás, bizonyos szempontból viszont átok az, ahogy én döntést hozok. Jó, hogy optimistán bele tudok vágni valami újba szentül meggyőződve arról, hogy meg fogom én ezt oldani, viszont nem maradok a realitások talaján.
Az otthoni siralmas gazdasági helyzet sem könnyíti meg a dolgomat, mert legszívesebben már mennék, de attól tartok, hogy munkakeresés szempontjából lehúzhatom a rólót otthon is. Úgyhogy újabb útelágazásnál tipródom, és a kérdés az, hogy mennyit ér meg London? Próbálom tartani magam ahhoz az elhatározáshoz, hogy a hotel recepciós szintén nem adom alább, de elképzelhető, hogy két hét múlva mégis bárpultos leszek. Megjegyzem, nem örömmel és lelkesedéssel, kizárólag kényszerből. Már a hotelnél is úgy érzem, hogy jelentőset léptem vissza a munkás életem útján, és nem szívesen folytatnám ezt, de a semminél lehet, hogy jobb lenne.
Most legszívesebben belenéznék a jövőbe, és megtudakolnám, hogy lesz-e "nyolc" című bejegyzés...
