Elkezdődött a 2009-es lakás (szoba) projekt, úgyhogy feltétlenül be kell számolnom.

Úgy döntöttem, hogy közelebb kell menni a városhoz, nincs mese, mert az kicsit fellendítené a londoni életemet, többet járnék el és be, kevesebbet utaznék a hotelbe, szóval mindenképpen előnyös lenne. Környékre Nyugat-Londont lőttem be: Acton, Kilburn, Willesden (ami már inkább észak), a lényeg, hogy Bayswater-hez közel legyen. Továbbá kikötés, hogy ne kelljen többet (vagy inkább szignifikánsan többet) fizetni érte, mint a jelenlegiért, és lehetőleg metróállomás legyen járótávolságra.

A válságnak is köszönhetően az árak rendesen lementek a legutóbbi keresés óta (tavaly november), és a kiszemelt környékeken jó néhány lakás átmegy az ár-rostán.

Múlt héten East Acton-ben voltam (Central Line, 2-es zóna), a környék nagyon barátságos, olyan, mintha hirtelen vidékre csöppenne az ember, csupa kertes ház, madárcsicsergés, stb. Sajnos a szoba nem vett le a lábamról, egy priccs funkcionál ágyként, annyira pici, hogy nem lehet benne egy jóízűt nyújtózkodni, és ehhez képest ugyanannyiba kerül, mint a mostani.

Ma North Acton (Central Line, 2-es és 3-as zóna határa) következett, és szerencsétlenségemre pont belefutottam egy ilyen főbérlő is a házban lakik történetbe. Nos, Elena (orosz vagy ukrán így első ránézésre) ismertette a szabályokat rögtön: takarítás ezerrel, pasinak ottaludni szigorúan tilos, és vendégek is max egy éjszakára jöhetnek, különben fizetniük lell. Zuhanyzás nem megengedett sokáig. Elkapott a szókimondásom persze, és megmondtam neki, hogy ezek a szabályok nekem igencsak furcsák, és nem viselem jól, ha basáskodnak felettem, elvégre nem leánykollégiumban szeretnék lakni. Már az első perctől annyira ellenszenves volt nekem ez a nő, hogy bármennyire is tetszett a szoba, rögtön tudtam, hogy isten ments, hogy kivegyem! Még csak az hiányzik az egyébként is zaklatott életembe, hogy az otthonomban is egy Malee-féle kaliber boldogítson!

Volt még egy ilyen őrült landlady a múlt héten, aki meg nem akarta elküldeni nekem a címet, mondván hogy majd hívjam fel, és ő majd telefonon mondja az utat. Neki is megírtam kultúráltan, hogy akkor felejtsen el. Idegbetegekkel és paranoiásokkal nincs mit tárgyalnom.

Még mindig nem keseredem, a július még szinte teljes egészében előttem áll, hogy teljesítsem a küldetést, úgyhogy tuti, hogy megtalálom azt a szobát, ami kell.