Hiába voltam optimista pénteken (szabadnapokon mindig az vagyok), azért a szombati kelésre már semmi nem maradt a pozitív hangulatból. Az első munkás reggel mindig nagyon nehéz!

Tegnap (a 3. napon) összezörrentem Joelle-el egy hülyeségen, nem szóltunk egymáshoz reggel 7-től fél 9-ig, amikor is megkérdeztem, mi a baja. A folyamatos 12 órázás kihozza mindenkiből a túlérzékeny énjét, szóval két check-in között vitatkoztunk kicsit. Aztán fél 10-kor úgy döntöttem, megtöröm a csendet, és megpróbálom helyrehozni a dolgokat, mert így nem lesz mókás a nap további része. Hála istennek sikerült, és jó egy hét után visszakerültünk a régi kerékvágásba, kölcsönös bocsánatkérés, stb.

Aztán este elmentünk a kollégákkal egy közeli pub-ba "csak egy" italra. Én tartottam is magam ehhez, mert irreálisan magas volt a gintonic ára.

Viszont érzem, hogy agyilag kezd fárasztani a nihil... Szerintetek beteges, hogy a szobaszámokat szimpátia alapján osztom? A kedvenceim a páros számok, de még jobb, ha szimmetrikus (242-t vagy 626-ot csak az kap, aki nagyon kedves). Ha van benne 5-ös szám, akkor szintén jó nálam. Az első emeleti szobákat csak végső esetben osztogatom. Most képzeljétek el, ahogy a monitorra meredek, miközben a vendég éppen kitölti a reisztrációs lapot, és azon morfondírozom, hogy 426 legyen vagy 515. És ez eltart egy pár másodpercig. Néha harcolok magamban, hogy ki mennyire szép számot érdemel.

Tuti, van valami kattanásom...