Sosem szerettem a szilvesztert, mert ritkán sikerül igazán jól, kiemelkedően pedig szinte soha. Ez a mostani londonos felhajtás viszont messze alulmúlta a sokéves átlagot, de ezt valahol már az elején sejtettem.

31-én reggel visszatértem a hotelbe, és megláttam, hogy a nap nem lesz éppen pörgős: 40 távozó és 40 érkező. Valahogy azért eltelt, majd este 7 után bekevertük az Unicum Next + Red Bull koktélokat, és elkezdtünk iszogatni az irodában. Jonathan-t, a hotelmenedzsert sajnos ott ette a fene, és nem telt bele 1 óra, máris leküldött minket a személyzeti konyhára piástul. Ott már csak 5-en voltunk, elfogyott két üveg pezsgő is, és dumáltunk közben. Aztán 10 óra tájékában elmentünk a közeli pizzériába, mert a hotel konyhája túl elfoglalt volt ahhoz, hogy nekünk is juttasson néhány falatot.

A pizzéria nem volt éppen tele, csodálkoztunk is, de amikor elindultunk a Waterloo hídhoz, hogy megnézzük a tüzijátékot, rájöttünk, hogy miért: az összes ember az utcán volt, és próbált feljutni a hidakra és a rakpartra, kevés sikerrel. Mindent lezértak addigra, jó fél órát gyalogoltunk Monikával, mire lejutottunk a Temze partjára. Akkor még 20 percünk volt a nagy visszaszámlálásig. Amikor a Big Ben elütötte az éjfélt, elkezdődött a tüzijáték, ami kb. 10 percig tartott. Nem volt rossz, de az augusztus 20-i budapesti látványnál nem volt sokkal színvonalasabb. Igazából semmi újévi hangulatom nem volt. Megvolt, szép volt, ennyi.

Fél 1-re visszagyalogoltunk a hotelbe, addigra Monika is úgy döntött, hogy bent alszik. Én lezsíroztam a takarítókkal, hogy az ágyneműraktárban felállítanak nekem egy ágyat, éppen csak kipótoltuk még 1-gyel, hogy Monikának is legyen helye.

Az éjszaka szörnyű volt. Az éttermes srácok folyton bejöttek, és az ajtót nem lehetett bezárni. Rengetegszer felébresztettek, üvöltötték, hogy Happy New Year. Az egyik neon lámpát nem lehetett lekapcsolni, így világos is volt.

Reggel keltünk fél 7-kor, hogy a 7 órás kezdésre fittek legyünk, de a zuhanyzóban nem volt meleg víz, így csak a kritikus pontokra futotta.

Ezután csatasorba álltunk a pult mögött, mindenki fáradtan, dőltünk jobbra-balra. Alessandrával ketten voltunk a recepción, és beosztottuk, hogy kb. óránként hol ő, hol én ültem a telefonközpontban, hogy addig is pihenjünk. Semmi nem történt.

Hulla fáradtan értem haza elsején, és azóta sem kaptam el a 2009-es hangulatot.

Mindenesetre Monikával megfogadtuk, hogy soha többet nem dolgozunk január elsején, valamint jövőre ilyenkor már egyikünk sem lesz a hotelben, és ez volt az utolsó alkalom, hogy bent aludtunk.

Röviden ennyi.