Még mindig kicsit visszafogottan örülök, amikor tudatosodik bennem, hogy átköltöztem a régóta vágyott szobába. Annyit kellett érte küzdeni, már néhányszor le is mondtam róla, és most is majdnem kicsúszott a kezeim közül, de végül csak itt vagyok, és nem is mozdulok! Nehezen hiszem el...

Múlt kedden kaptam meg a kulcsot, és fokozatosan hordtam át a motyómat, van annak is előnye, ha az ember házon belül költözik! Még két éjszakát töltöttem a kicsiben, azóta viszont élvezem, hogy az enyém a lakosztály. Négyzetméterekben nem vagyok jó, de olyan 15-re saccolom, ami az előző 5-höz képest hatalmas. 

Van megint franciaágyam, szellősen rendeztem be, így nincs kupi, nincs fejetlenség. Kétségkívül a gardrób és a hatalmas beépített szekrény a szívem csücske, hamar ki is derült, hogy nincs annyi ruhám, hogy tele legyenek. A cipőimnek végre van helye, és nem a földön hevernek, mint eddig és a squash-ütőt sem kell kényszerből a falra akasztani, és azt mondani, hogy a dekoráció része.

Nem gondoltam volna, hogy egy nagyobb szoba ekkorát fog dobni a közérzetemen, de szívesebben jövök haza, szívesen kuckózom benne, szebbek a reggelek is! A hétvégét persze masszív takarítással töltöttem, és megtapasztaltam, hogy mennyire jó a kifele nyíló ablakokat megpucolni, de a végén egy takaros kis szobában hajthattam álomra a fejem!

1 év és 9 hónap után végre sikerült egy olyan otthont kialakítanom, amiben nincsenek kompromisszumok, úgy jó az egész, ahogy van, és az első perctől érzem, hogy nagyon egymásra találtunk. Éljen a penthouse lakosztályom! :)