Egy ideje készülök erre a bejegyzésre, főként annak okán, hogy az otthoni barátok és ismerősök második leggyakoribb kérdése, hogy "Te akkor már perfekt angol vagy?" (az első: "Mi újság kint a pasikkal?").
Nem szeretnék senkinek csalódást okozni, de nem, nem vagyok perfekt, nem beszélek anyanyelvi szinten, viszont folyékonyan megy, és szinte hibátlan a helyesírásom.
Nem volt ez mindig így, annak ellenére, hogy egy felsőfokú nyelvvizsgával a zsebemben vágtam neki a kalandozásnak, és Anglia azért lett elsőszámú célpont, mert hogy milyen jól tudom a nyelvet. Ez a nagy önbizalom addig tartott, amíg el nem kezdtem beszélni, és rögtön szembesültem azzal, hogy nem tudom kifejezni magam, makogok, nem találom a szavakat, ha meg is van, nem jól használom az igeidőket, és a kötőszavakkal meg egyáltalán nem tudok mit kezdeni. Nem beszélve a bonyolultabb fordulatokról, a passzív és a "could have", "should have" mondatokról. Elméletben minden ment, de beszédben zéró.
Az első állásomra azért voltam olyan büszke, mert már a tudat is boldogított, hogy sikerült angol nyelven eladnom magam (az már csak utólag derült ki, hogy Stefano azért választott engem, mert "jól mutatok majd a recepciós pult mögött"). Onnantól jött a neheze: például felvenni a telefonokat, megérteni, hogy mit mond a másik fél és értelmesen válaszolni. Rengetegszer izzadtam le a feladat súlya alatt, és a telefon sokáig a rémálmom volt.
A legrosszabbnak viszont azt éreztem, hogy nem is mertem beszélgetni, főleg nem anyanyelvi angolokkal. Frusztrált, hogy nem vagyok jó, és ezért sokszor csak megfigyelő szerepet osztottam magamra a társaságban. Ennek köszönhető, hogy amikor megismerkedtem Phil-lel, azt mondta rólam, hogy jó csaj vagyok, csak nagyon csendes. Soha nem fogom elfelejteni ezt a mondatot! Akkor éreztem, hogy nagyon nem vagyok én itt jó helyen, hiszen nem tudom magamat adni. Azt a Zsut, aki cserfes, jófej, humoros és mindenhez van hozzáfűznivalója.
Aztán valahogy magától kialakult minden. Szerintem a Mikinek köszönhetem, ahol egy nagyon beszédes és nagyon nyitott társaságba kerültem, így elkezdtem én is társalogni. Mivel nem kizárólag a munka érdekelte a kollégáimat, elkezdtek kérdezni, én meg válaszoltam. És szépen lassan azt vettem észre, hogy angolul is ugyanolyan vagyok, mint magyarul. Ha kevesebb szóval is gazdálkodom, azért csípőből megmondom, amit gondolok, és már van humor a mondataimban, van színe a sztorijaimnak, beszélek, amikor sokan figyelnek rám, adott szituációban flörtölök, stb.
A legnagyobb sikerem, amit nyelvileg elérhettem, az az, hogy végre angolul is zsus vagyok. Hogy már nem mondhatja rám senki, hogy unalmas lennék vagy csendes. Helyette lettem beszédes, közvetlen, direkt, legfőképpen szórakoztató társaság. Ami mulattatja a magyar barátaimat (pl. hogy magamat egyes szám harmadik személyben emlegetem), az pontosan ugyanilyen vicces az angol nyelven beszélő ismerőseimnek.
Azért természetesen nem mindenki szereti a stílusomat. Már otthon is mondták, hogy néha túl direkt vagyok (ezt régen egy csapatépítő tréningen a negatív oldalra sorolták velem kapcsolatban), itt a fegyelmezett angolok között ez még inkább kiütközik. Természetesen finomodtam valamennyit, és elsajátítottam az angol beszédkultúrát, hogy általában csak a felszínt kell megkapargatni, azért bizony sokszor előjön a kendőzetlen "Eastern European honesty", és ilyenkor az igazi angolok legtöbbször csak a szemüket meresztik (hiszen az, hogy szóljanak, már nem fér bele a mentalitásukba).
Ennek tudható be, hogy angol barátaim vagy barátnőim nem nagyon vannak, pedig sokat ismerek, és hogy a brit pasik sem tudnak velem mit kezdeni. Nincsenek hozzászokva a provokációhoz, az egyenes kérdésekhez, egyáltalán ahhoz a közvetlenséghez, ami rám jellemző. Pont ezért nem is volt célom, hogy helyi lakossal játsszak papás-mamást, mert számomra azok a férfiak, akikkel eddig megismerkedtem, unalmasak. Nem is tudom, hogy volt-e valaha szórakoztató beszélgetésem angol pasival. Akárkibe botlottam bele, aki fel akart szedni, már a második semmitmondó kérdése után (ami általában több percnyi zavarbaejtő bámulás után is csak a "where are you from?" és a "do you live here"-ig terjedt) tudtam, hogy sajnos a velem szemben / mellettem álló ember egy cseppet sem érdekel. Azt meg különösen nehezen viselem, ha egy anyanyelvi angol nem beszél, ellenben tőlem várja, hogy a társalgást vigyem, ahelyett, hogy örülne annak a kivételes szerencsének, hogy ezt a szép nyelvet tökéletesen beszéli, és elkápráztatna remek stílusával.
Ez a válaszom tehát arra, hogy miért nincs a ladynek egy lord párja, viszont csüggedésre semmi ok, hiszen angolul is jófej vagyok! :)
