(Mélyet sóhajt...uralkodik magán, csakazértsem sír...hiszen neki kellett a kaland...)

Volt hazaérkezés, nagy ölelések. Lett új függöny a szobámban. Volt nagy ebédelés családi körben. Volt pálinkafesztivál barátokkal és régi kollégákkal. Volt szülinapünneplés triplatortával és meglepetésekkel.

Volt Aréna Pláza Zsuttival éjjel. Volt Váci utcai séta és cipővásárlás (fekete, lapos, munkához). Volt szülinapi vacsi Dettkével majd szülinapi borozás. Voltak látogatások, babanézés, találkozások. Volt Hisztéria, Nyugati Meki, Hunnia kávézó. Volt egy este, amikor tévét is néztem.

Volt sok bliccelés a BKV-n, de volt, hogy muszáj voltam lyukasztani. Volt ebéd a régi kollégákkal és vacsi a Keresztcsaládommal. Voltak tervezett dolgok és volt, amit a pillanat hozott. Volt, hogy megdőltek elméletek, és volt egy konklúzió, miszerint van, ami sosem változik.

Volt sok nevetés, hogy a könnyem is kicsordult. És volt/van sok könny most az utolsó itthoni napomon.

Volt 6 nap, ami nem volt elég. Morzsákat kaptam csak az itthoni életemből, és akarnék még többet. Volt/van/lesz lelkiismeretfurdalás, amiért végigrohantam ezt a kevés időt, és nem töltöttem elég időt azokkal, akik a legfontosabbak.

És ma vissza kell menni Londonba, amihez pillanatnyilag semmi kedvem. Félek, hogy most visszaszokni sokkal nehezebb lesz, mint amikor másfél hónapja kimentem. Félek, hogy nem lesz egy ideig felhőtlenül jó kedvem, de remélem, hogy hamar visszatér az a lelkesedés, ami idáig hajtott.

Nincs mese, ma estétől a fókusz Londonon van, el kell indítanom az ottani életemet, folytatni a munkát, továbbra is építeni a kapcsolatokat, találni egy partnert a társasjátékhoz, ahonnan kiesett a kék bábu, és úgy élni, hogy nem a hazautat várom.

Ha nem szűnik a kínzó érzés, úgyis hazajövök. De bízom abban, hogy ez csak átmeneti állapot. Rég éreztem magam ennyire pocsékul.