Ma megnéztem az első lakást, és már látom, hogy sajnos nem fog ez olyan könnyen menni, ahogy én azt gondoltam. Bár magamat könnyen alkalmazkodónak tartom, hiszen Helsinkiben is beraktak egy lakásba 4 másik emberrel, és milyen jól működött, de valahogy a Primrose Hill elkényeztetett.

Leszállva a buszról egyszerűen nem éreztem jól magam a környéken az éjjel-nappali bolt, a kebabos, a mosoda és a két-három indiai étterem társaságában. Valljuk be, a Primrose Hill olyan, mint egy szanatórium: csend, park, fák, zöld, szép házak, Starbucks 5 percre, Tesco 6 percre. Nem azt mondom, hogy ezt várom a leendő lakhelyemtől, csak érezzem magam benne elsőre kicsit komfortosan.

A lakótárs-jelöltek közül csak egy lányt láttam, akivel nincs semmi baj, csak valahogy mégis fura. Ráadásul itt is dívik a közös főzés, napirend van, hogy ki mikor főz, na, ez nekem annyira nem tetszik! Főzök én szívesen, csak nem parancsszóra!

Közlekedés szempontjából sem a legideálisabb, mert metró nincs közel, és minimum két buszra kellene szállnom, hogy elérjek a hotelig, ami hajnali 6-kor nem egy vidám dolog!

Attól tartok, hogy ha ennyire válogatós leszek, akkor nem fogok találni kecót. Én vagyok az, aki mindenkinek mondom, hogy hallgasson a jelekre, meg a megérzésekre, és ebben az esetben nekem is ezt kell tennem, mert valami nem oké azzal a lakással. Furcsa. Minden.

Kicsit megkóstol most engem ez a londoni élet, úgy érzem. Pillanatnyilag a hotel az egyetlen biztos pont az itteni életemben, ami sovány vigasz, főleg ha azt nézzük, hogy nem szeretek ott dolgozni. Most talán van egy fénysugár: behívtak jövő hétfőre egy interjúra. Meglátjuk, igyekszem nem belelkesedni. Holnaptól megint recepciózás, plussz este megnézek még egy lakást. Ha nem jó, akkor vissza kell térni a jó öreg Gumtree-re, és tovább vadászni. Nem könnyű.

Olyan jó lenne egy kis nyugalom, otthon melege, barátok stb. 40 nap múlva megyek haza, az még elég sok, de legalább a jegy megvan. Visszaútra még nincs.