Szól a mondás, hogy annyi ember vagy, ahány nyelvet beszélsz, bár én inkább úgy csavarnám, hogy annyi ember vagy, ahányféleképpen élsz. Ha leszámítjuk az otthoni kényelmes hercegnő életet, már itt Londonban is annyi életet kipróbáltam, hogy számon tartani is nehéz. Mindezt rekordidő alatt. És a végén oda lyukadtam, ahonnan gyakorlatilag elindultam.
Ahol most vagyok, az hasonlít a legjobban arra, ami otthon volt. Büszkeség, hogy annyi küzdelem, sokszor szenvedés után végre eljutottam odáig, ahol szerintem már a kiérkezésemkor lennem kellett volna. Ám az kalandok úgy hozták, hogy kicsivel több mint egy éves utat kellett bejárnom ahhoz, hogy ideérjek. Ha tudnám, hogy 150 évig fogok élni, még kipróbálnám más országokban is, mert szeretem a kihívásokat, de azt hiszem, már több nem feltétlenül kell. Csak legyen néhány nyugis hónapom, olyanok, mint a mostaniak, ne kelljen munkát keresnem, ne kelljen költöznöm, és akkor nyugodt szívvel mehetek majd haza azzal a tudattal, hogy megcsináltam. Nagyon akartam, sokat tettem érte, és sikerült. Olyan életet élek ebben a pillanatban, amire nincs panaszom.
Viszont mindenki tudja, hogy nem volt ez mindig így. Kezdődött a recepciós életemmel, ami a Londonba érkezők nagy százalékának az alapélete, aztán vagy épít rá valami mást, vagy benne marad. Ez alatt a pár hónap alatt megtapasztaltam, hogy milyen dolog 12 órát dolgozni, és ebből 11 és felet állni. Soha nem próbáltam volna ki ilyet otthon. Ahogy olyan munkám sem valószínű, hogy lett volna, ahol gyakorlatilag a mosolygásért meg a kedvességért fizetnek. Valamint ezzel a melóval széttörték a megszokott hétvége-hétköznap menetrendemet, és sokszor átdolgoztam komplett hétvégéket. 5.30-kor keltem, amire máskor huzamosan nem volt példa, a buszon reggeliztem, és közben rádiót hallgattam.
Aztán rövid munkanélküli szünet után jött a Bayswater Inn. Ahol megtapasztaltam, hogy nem minden embernek hétvége a szombat, és fél évig néztem csúnyán azokra, akik pénteken kellemes pihenős hétvégét kívántak nekem. Így utólag nem is értem, hogy húztam ki fél évet szombati szabadnap nélkül. De ezen is túlvagyok, pipa, megcsináltam, köszönöm, de többet nem kérek belőle. Ez a fél év embert próbáló volt. Sok munka, ingerszegény környezet, kevés pénz, zéró szabadidő, ingázás, nagy távolságok, és a lelki egészség hiánya. Túlélés, és az idő múlatása azzal a szent meggyőződéssel, hogy meglesz ennek a jutalma.
És lőn. Itt vagyok Londonban. Van egy érdekes munkám, és bár nehéz volt a kezdet, mostanra maradéktalanul jól érzem magam a kollégákkal. Szeretek bejárni, kedvelem a többieket. Konditerembe járok hetente kétszer. Péntekenként közösen ebédelünk a munkatársakkal. Megünnepeljük egymás szülinapját, és ilyenkor az is előfordul, hogy kancsónként rendeljük a Mai Thai koktélt. Ezen a héten kollektív sütést rendezünk a Haiti károsultak megsegítésére. Végre a Waitrose-ban (is) vásárolok, és rájöttem, hogy imádom a Selfridges-t. Kitágult a világ, több a szabadidő, több a budget, és végre a helyemen vagyok. Csak sikerült.
Megint olvasom Krisztiánt (mert éppen nincs más, de jövő héten elhozom otthonról a karácsonyra kapott könyveket), és ő azt mondja, hogy amikor az ember befejezi a tanulmányait, akkor legjobb lenne elküldeni arra a klasszikus világjárásra szerencsét próbálni, mert ilyen helyzetekben tanul a legtöbbet önmagáról és a körülötte lévő világról. Vegyes érzésekkel olvastam ezt a részt, mert a saját példámon okulva azt mondom, hogy persze, így is kell, megtapasztalni, hol lakik a magyarok istene, aztán gyorsan lehűtöm magam, mert ha nem érkeztem volna meg ide, akkor nem lenne ilyen nagy a szám. Sajnos nem mindenkinek sikerül idegenben is megteremteni azt az életet, amit érdemes élni. Én valószínűleg elég kitartóan és sokáig nyomtam azt a bizonyos gombot. Kívánom, hogy minden sorstársamnak megadasson az az érzés, hogy jó helyen van Londonban.
