Nagyon kreatív lett a cím, de most csak ennyire futotta, ugyanis a tegnapi partyéjszakáról fogok beszámolni, miközben a Slow Down Food Market-en vásárolt arab mártogatóst eszegetem uborkával (legközelebb répával is kipróbálom - szerencsére marad még belőle).

Úgy döntöttem, hogy kicsit felpörgetem a londoni életemet, mert egyrészt nem szeretném, hogy a hét 6 napján csak a hotel és az otthon keretei között létezzem, másrészt még mindig honvágyam van a múlt hétvége után, és muszáj az ittlétet kicsit vonzóbbá varázsolni.

Szóval Monikával elhatároztuk, hogy elmegyünk bulizni, és pont kapóra jött, hogy a lakótársai is jönni készültek, mert ők tudtak egy jó helyet (legalábbis ezt mondták, mi meg elhittük, így semmilyen kutakodást nem végeztünk a londoni bulihelyekről).

Az este, hogy is mondjam, nem indult túl szerencsésen, a csajoknak ugyanis sikerült 40 percet váratniuk a Leicester Square-n. Lehet, hogy itt engem mindenki baleknak néz, de olyan pofátlanul sok ideig tudnak váratni, hogy el sem hiszem. Ez már adott egy alaphangulatot, majd jött a következő felismerés: az egy dolog, hogy késtek, de négyünknek együtt nem volt halvány lila gőzünk sem arról, hogy hova menjünk. Tanácstalanságunkat látva egyből lecsapott ránk egy ilyen promoter-szerű szerzet, hogy hova akarunk menni, milyen zenét szeretünk, és mennyi pénzt szánunk belépőre. Ezek a promoterek zsíros jutalékért csábítják a klubokba a közönséget, miközben elhitetik veled, hogy mennyire jó üzletet csinálsz, ha náluk veszed meg a belépődet.

Mi teljesen döntésképtelenek voltunk így együtt. Én ajánlottam egy helyet, de azt az egyik lakótárs elvetette, majd gondolkodtunk az OnAnOn-on (nekem nagy favoritom az a hely, legközelebb oda fogok menni), aztán az is elvetődött, a lényeg, hogy sikerült a promoter segítségével London bevárosának legigénytelenebb helyére bejutnunk 5 fontért. 3 szintes táncteret ígértek, ehelyett volt egy nagyon pici rész a pincében, ami táncra alkalmas volt. Monikával már két és fél perc után éreztük, hogy ez egy nagyon rossz választás volt, és elkezdtünk azon gondolkodni, hogy hova tovább. A másik két csaj közben meggyőzött minket, hogy rendeljünk egy italt (1 gin tonic = 7,5 font), és próbáljuk kihozni a helyből a maximumot. Mire leért az ital, és kezdtem volna picit jobban érezni magam, a másik 3 csaj felállt, hogy akkor mi most megyünk tovább.

Ekkor már kicsit kaptam az estére meg mindenre, majd amikor az egyik okos lakótársnő beszólt, akkor elmagyaráztam neki, hogy lehet, hogy azért vagyok negatív, mert 40 percet vártam rájuk, és azóta csak a huzavona megy. Monika hisztizett, mert annyi esze volt, hogy miniszoknyában harisnya nélkül érkezett (a'la london style, mindenki így nyomja buliban), és majd megfagyott. Na, akkor kicsit dühös lettem, és a következő célpontig előrementem, és otthagytam a bájos társaságot, akik utána loholtak utánam bocsánatot kérni.

Következő állomás a Langley volt a Covent Gardennél, ezt a helyet ismertük, mert volt már itt hoteles buli. Legomboltak újabb 8 fontot belépőre, de ez legalább egy normális hely volt. És hát kivel akadtunk össze az első két percben? Monika főnökével, ami nem is lenne baj, de Mona délután elhaló hangon hívta fel a hotelt, hogy lázas beteg, és nem tud ma, azaz vasárnap dolgozni. Kicsit ráfagyott a mosoly a királynői arcra (igen, rájöttem, hogy ha én lédi vagyok, akkor ő királynő), de hamar túllendültünk ezen az apró kellemetlenségen. Viszont jó volt, hogy találkoztunk, mert innentől együtt buliztunk Thomas-szal, Lukas-szal meg Carlos-szal (mind Kingsway-es). Végül hajnali 3-kor tettünk pontot az estére, ekkor zárt ugyanis a Sway, ahol 1-től 3-ig voltunk, miután ránkcsukták a Langley-t.

Sikerült az éjszaka folyamán 3 klubot végigjárni, és bár elég gázosan indult, végül azért csak jó kis buli kerekedett, úgyhogy megérte.