Lassan kialakul a legjobb 16 csapat rangsora, és még mindig nem írtam a foci vébéről, pedig a fogadott hazám teljes lázban ég, ahogyan én is. A Mars csoki csomagolása már hetek óta az angol csapat zászlójának színeiben pompázik, ami megjegyzem, nagyon ügyes marketing fogás. Esetleg mi is alkalmazhatnánk otthon, mert látom piros-fehér-zöldben a lelki szemeimmel és nagyon jól áll neki! Ennek persze feltétele, hogy kijusson a magyar csapat egy hasonló kaliberű bajnokságra.

Magyar csapat híján viszont rendületlenül drukkolok kedvenceimnek, a németeknek, és szívből remélem, hogy megcsinálják az 54, 74, 90, 2010-et, ahogyan a hivatalos indulójukban is éneklik. Második helyen természetesen az angol csapatot támogatom, már csak tisztességből is, hiszen ahogy Marco mondja, a pillanatnyilag még kenyéradó országomnak illik szurkolni. Ezen kívül még a hollandok és a portugálok vannak a top 4-ben. Eddig nem mondanám, hogy a favoritok kiemelkedő teljesítményt nyújtanának, pedig az angol meccseket angol szokás szerint pub-ban követtem egy ital mellett, sajnos nem hozott győzelmet egyik sem, majd talán holnap 3-kor, amikor esélyünk sem lesz nézni.

Az amerikaiak elleni angol meccset Dettkével valamint Petivel és Ágikával néztük Holborn-nál a Sway-ben, ahova gyakorlatilag becipeltek minket a promoterek, de jó választás volt. Keveredtük a helyiekkel, akik mellett lehetetlen volt csendben szurkolni, részt kellett venni az éneklésben, a lábdobogásban, az asztalcsapkodásban és a kiabálásban, de mivel 2 cidert adtak 5 fontért, így a végére egészen belejöttünk.

A holland-japán meccset szombaton szintén egy pub-ban láttam Napsugárékkal, és vicces volt, hogy a holland kocsmába már nem fértünk be, de elirányítottak Chinatown O'neills-ébe, ahol 4 emeleten csak narancssárgába öltözött drukkerekkel találkoztunk, és az egy szem gól öröme egyszerűen magával ragadó volt.

Holnap este lesz az utolsó németórám a tanfolyamon, amit nagyon sajnálok, de reményeim szerint szeptemberben folytatom, és szerencsés véletlen, hogy a Németország-Ghána meccs időben pont egybeesik, úgyhogy a kedvencek meccsét stílusosan a Goethe Intézetben nézzük majd német kommentárral (a szakszavakat és az indulót már múlt héten begyakorolruk), megfűszerezve némi sörrel és virslivel. Holnap tehát "jó estét, jó szurkolást!" lesz, és hátha nagy ünnepléssel zárul a nap!

A döntőt meg már otthon fogom látni, és nagyon várom, hiszen alig több, mint két hét múlva érkezem Budapestre! :)

 Még mindig kicsit visszafogottan örülök, amikor tudatosodik bennem, hogy átköltöztem a régóta vágyott szobába. Annyit kellett érte küzdeni, már néhányszor le is mondtam róla, és most is majdnem kicsúszott a kezeim közül, de végül csak itt vagyok, és nem is mozdulok! Nehezen hiszem el...

Múlt kedden kaptam meg a kulcsot, és fokozatosan hordtam át a motyómat, van annak is előnye, ha az ember házon belül költözik! Még két éjszakát töltöttem a kicsiben, azóta viszont élvezem, hogy az enyém a lakosztály. Négyzetméterekben nem vagyok jó, de olyan 15-re saccolom, ami az előző 5-höz képest hatalmas. 

Van megint franciaágyam, szellősen rendeztem be, így nincs kupi, nincs fejetlenség. Kétségkívül a gardrób és a hatalmas beépített szekrény a szívem csücske, hamar ki is derült, hogy nincs annyi ruhám, hogy tele legyenek. A cipőimnek végre van helye, és nem a földön hevernek, mint eddig és a squash-ütőt sem kell kényszerből a falra akasztani, és azt mondani, hogy a dekoráció része.

Nem gondoltam volna, hogy egy nagyobb szoba ekkorát fog dobni a közérzetemen, de szívesebben jövök haza, szívesen kuckózom benne, szebbek a reggelek is! A hétvégét persze masszív takarítással töltöttem, és megtapasztaltam, hogy mennyire jó a kifele nyíló ablakokat megpucolni, de a végén egy takaros kis szobában hajthattam álomra a fejem!

1 év és 9 hónap után végre sikerült egy olyan otthont kialakítanom, amiben nincsenek kompromisszumok, úgy jó az egész, ahogy van, és az első perctől érzem, hogy nagyon egymásra találtunk. Éljen a penthouse lakosztályom! :)

Eltelt egy hónap, és engem a hétvégén megint megkapott a nap...

Olvasok egy pár blogot, és őszintén szólva sosem értettem, hogy ha valaki elkezdi, akkor hogy tudja hónapokra felfüggeszteni az írást, és milyen alkotói válság kerítheti hatalmába. Elmúlik a közlési kényszer? Vagy nincs már miről írnia?

És most én is ugyanebben a cipőben jártam. Másfél év után a blogolás kicsit háttérbe szorult, talán a Facebook-nak és a Twitter-nek, valamint az új telefonomnak köszönhetően, hiszen ezeken az oldalakon instant számolok be arról, hogy éppen merre járok és mit csinálok, néha már átesve a ló túloldalára, de mit tehetek, ha egyszer van bennem ennyi exhibicionimus, és van hozzá felületem is? Egy mondatban azért legtöbbször sikerül összefoglalni, hogy mi is történik, így nem foglalkoztam azzal, hogy a blogot is frissítsem.

Tegyük hozzá, hogy végre pörög az életem, és (lekopogom!) talán most érzem magam a legjobban, amióta Londonban élek. Íme egy kis összefoglaló:

Az elmúlt hetek: 

Nemrég megjártam kétszer Manchestert és meglátogattam egy régi-új barátnőmet, akivel ismét felfedeztük egymást. Egy hétvége alatt bejártuk a várost, Napsi megmutatta az éjszakai életet és a mexikói srácokat, majd következő alkalommal csaptunk egy csajos bevásárlós hétvégét, és hosszú órákon keresztül válogattunk, próbáltunk, fotóztunk, és végül a kasszához érve fizettünk. Volt még hajnalig borozás, ágyban sütievés és romantikus filmnézés is! (Ajánlom Jennifer Lopez Back-Up Plan című filmjét, édes és szórakoztató.)

Szintén Napsival tettünk egy hosszú hétvégés kirándulást Edinburgh-ban, ami egyszerűen csodálatos volt, a város mesés, a hangulat történelmi, és a reggelik is élvezetesek. 3 napban ott is sikerült belesűríteni rengeteg változatos programot: városnézés, várlátogatás, kastélylátogatás, sziklamászás és onnan gyönyörködés, mozi, galéria, kortárs, fotó, evés-ivás, tapas-bár, skót pub, stb.

Közben a főnököm elhagyta a Miki kötelékét, és azóta arany életem van Marco mellett. Hála istennek, remekül kijövünk és állandóan csipkelődünk egymással, de érzem, hogy kedvel, és hogy nem tart inkompetensnek. Néha már elvisz tárgyalásokra, vagy kisebb feladatokat ad, hogy mit és hogyan alkudjak ki néhány partnernél, így jobban belelátok a contractor-i munkába is. Vannak sikerélményeim, egy-egy kedvező feltételnek vagy árnak úgy tudok örülni, mintha valami nagy dolgot értem volna el. Ami még nagyon tetszik, hogy Marco nem áll felettem, hanem hagy dolgozni, próbálkozni, és éppen csak annyira felügyel, ami arra sarkall, hogy a lehető leggyorsabban és legpontosabban oldjam meg a rám bízott ügyeket. Másfél hónapon belül lesz új főnököm, aki állítólag egy olasz férfi hasonló karakterrel, mint Marco-nk, úgyhogy nem félek, van egy olyan érzésem, hogy jól kijövünk majd. Legalábbis fő az optimizmus!

A németet továbbra is nyomom, és már csak 4 hét van, ami kicsit elszomorít, mert hiányozni fog a szerdai program, és különbenis úgy megszoktam már, hogy kedd-szerda ebédszünetben írjam a házi feladatot.

A lakásunkban annyi a változás, hogy néhány hét szenvedés, idegeskedés és füldugóval alvás után végre rászántuk magunkat Annával, a lengyel lakótársammal, hogy kipateroljuk a brazil lányt, aki mellettem a nagyobb szobában lakik, így nem akarom elkiabálni, de úgy néz ki, hogy mégis lesz gardróbos szobám hamarosan! A két hónapja beköltözött francia srácunk is elhagyja a bázist, így két ember helye üresedett meg, aki szeretne költözni, szóljon!

Május elején volt látogatóban Chris, erről ennyit érdemes mondani. Viszont múlt héten eljött hozzám egy hosszú hétvégére Dávid, és hozott nekem egy kis nyaralás-élményt! Hiába ki sem mozdultunk Londonból, mégis más szemmel néztem a várost, meleg volt, sütött a nap, és teljes volt a nyári hangulat. Várost néztünk, shoppingoltunk, elmentünk a Ministry of Sound-ra pénteken, full english breakfast-et ettünk szombaton, Hyde Parkban feküdtünk és Laár András kabarét hallgattunk, ettünk a Vapiano-ban meg a Temze partján a kedvenc pub-omban, nyakaltuk a Starbucks nyári Creme Coffee Frappuchino-ját, jártunk Camdenben, sticky toffee puddingot ettünk miközben filmet néztünk, egyszóval remek volt ez a pár nap, és amikor elment, úgy éreztem, hogy kicsi nélküle a szobám. 

Az elkövetkező hetek:

Nem ígérem, hogy sűrűn fogok híradózni, mert olyan július közepéig rendesen le leszek foglalva. Pénteken érkeznek Anyuék látogatóba, és már dörzsölöm a kezem, hogy mennyi jó programot fogunk csinálni, és milyen jókat fogunk enni-inni. Június közepén végre jön Dettke, és remélhetőleg elmegyünk Bon Jovi koncertre az O2-ba. Dettke hazamenetele után költözöm a másik szobába, és lakberendezek majd egy kicsit, mert szeretnék tényleg otthonos kuckót magamnak, felszerelve minden kényelemmel. Júni végén érkezik Zsutti, és miután elmegy, én is repülök haza 9 napra. Úgy időzítettem, hogy otthon legyek a Hegyalja idejére, és remélem, hogy el is tudok menni. Az meg külön öröm, hogy a VB-döntőt is otthon fogom nézni, terveim szerint a Millenárison egy pohár hideg itallal.

A maradék időmben pedig mindig akad valami jó program az újonnan szerzett barátnőkkel, haverokkal, úgyhogy ritkán ülök le a gép elé naplózni, de azért igyekszem majd beszámolni.

Ma, azaz április 24-én, Londonban a Hampstead Heath-en egy könnyed tavaszi piknik során pecsenyepirosra sültem. Nem kicsit égett le a bőröm, hanem nagyon. A vicces az, hogy csak a jobb oldalam. Ki hallott már ilyet? Jön a nyár?

Ma a németen visszakaptuk kijavíta a múlt heti beadandót, ami a következő feladatot jelentette: Megnéztük óra végén a "100 másodperc a világ körül" hírműsort a neten, és mindegyik hírről kellett egy egymondatos összefoglalót írni. Ma esett csak le, hogy a 4. hír éppen az izlandi vulkán volt, melyről a következőt írtam: Egy izlandi vulkánkitörés során 800 ember sérült meg, és a vulkán még 4 hétig aktív marad.

És ezek után múlt csütörtökön tetőztek az események. A híreken kívül először csak az jutott el hozzám, hogy az egyik partnerhotelünk küldött egy emailt, miszerint megpróbálnak segíteni azokon az embereken, akik aznap nem tudnak hazarepülni, és tájékozattak, hogy van még szabad helyük éjszakára a szállodában.

Aztán az egyik közeli kolléganőm hívott minket kétségbeesetten, hogy a Skóciából visszafelé tartó pénteki járatát törölték, és azonnal segítsünk neki valami hazajutási lehetőséget találni, mert hétfőn már Dublinban kell lennie, és a hétvégét a terv szerint Londonban tölti. Nicit végül sikerült egy vonatra felrakni, és így kicsit hosszabb utazást követően célba ért.

A fogadott városom természetesen felbolydult, talán Angliát érintette leginkább az a teljes reptérzárlat, aminek a végét senki sem tudta megjósolni. Jöttek a katasztrófa-jóslatok, hogy a vulkán még hetekig aktív lesz, és így nem lehet tudni, hogy mikor lesz biztonságos a légtér. A Heathrow reptéren átlagosan 3 percenként száll le illetve fel egy repülőgép, és most teljes volt a csend. 

Szállodügyileg teljes volt a káosz. Rengeteg foglalásunkat törölték a világ minden táján, az operációs és foglalási osztály egész hétvégén dolgozott, hogy minimalizálni próbálják a veszteséget. A legnagyobb gond ott volt, hogy bár profitot nem termeltünk a lemondások miatt, még veszteséggel is számolni kellett a 24 órás hotellemondási szerződések miatt. Nem érkeztek meg időben utasok, de nem merték a több napos foglalásokat lemondani sem, hiszen mi van, ha a következő nap már elindulnak a gépek. Ebből következik, hogy sok esetben kicsúsztunk a lemondási időkeretből, és minden tárgyalási technikát többször is be kellett vetni, hogy valahogy kiharcoljuk a foglalások költségmentes törlését.

Mindeközben a hoteljeink jó üzletet szimatoltak, mert nem elég, hogy kifizettették az ügyfeleikkel, mint a Mikivel is, a meg nem érkezett utasok szállását, közben azoknak a pórul jártaknak, akik nem tudtak Londonból hazautazni, sokszoros áron adták el a szobákat. Egyszerűen kiábrándító volt látni, hogy hogyan szeretnének mások szerencsétlenségéből extra bevételhez jutni. Nem különben a busz-, és vonattársaságok, a Eurostar például az alap 70 fontos London-Brüsszel jegyet 200-300 fontért kínálta.

Így telt el az elmúlt hét, és bár nem szeretnék a természet kontra ember konflktusba mélyebben belemenni, azért elgondolkodtató, hogy mekkora kárt, bizonytalanságot és fejetlenséget okozhat egy ilyen katasztrófa. Egy kollégám múlt hétvége óta Indiában ragadt üzleti útján, és pillanatnyilag nem is tudja, hogy mikor tér haza, mert a légitársaság nem indít extra járatot, hanem a meglévőkön maradt üres helyeket próbálja eladni azoknak, akik ott maradtak. Ezzel a taktikával esetleg 2014-re sikerül minden utast elszállítani. Állítólag egy egészen baráti május elejei járatot ajánlottak neki, és most a Miki menedzsmentje próbál valami kedvezőbb megoldást találni.

Az időközben felmondott főnöknőm Olaszországban ragadt a szabadsága után, és bár úgy tűnik, nem is nagyon munkálkodik a visszatérésen, teljes bizonytalanságban tart minket. A múlt héten tökéletesen megszervezett találkozóit hétfőn lemondtam, és pénteken valószínűleg elkezdhetem újratervezni, mert egy héttel ki lett tolva az utolsó napja, de még mindig nem tudjuk, hogy mikor érkezik, és mit akar majd akkor csinálni.

Kicsit engem is megrémített, hogy ilyen váratlan dolgok közbejöhetnek, és nem mondom, hogy az utóbbi egy hétben teljes biztonságban éreztem magam. Nem attól tartok, hogy itt valami történik, hanem attól, hogy igenis nem mehetek bármikor haza. Eddig azt hittem, csak pénz kérdése, és ha bármi olyan adódik, 2 és fél órán belül haza tudok repülni, ami adott egy nagyfokú biztonságérzetet, annyi pénzem ugyanis mindig van, hogy ezen ne múljon. De vannak olyan helyzetek, amikor ez már nem számít, és kintlétem óta nem ez az első eset, hogy meg is tapasztaltam. Ott voltak a havazások, most ez a vulkán, és idegesítő, hogy a körülményekre van utalva az ember.

Azt hiszem, lassan el kell gondolkodnom a hazaköltözésen, hogy elkerüljem a belém költözött szorongásmorzsát, hogy ilyen ezek szerint bármikor megtörténhet. Tegnap este a moziból hazafelé jövet megnyugtatott a repülőgép csíkja az égen, és a Twitteren követtem az eseményeket, miszerint landolni fog az első gép egy hét után, miközben arra gondoltam, hogy hála az égnek, és csak ne történjen semmi baj ott fent...

Három hete új telefonnal lettem gazdagabb, és ezzel véget ért a kütyü-mizériám 2010-re. Hosszas megfontolás valamint komoly eszmecseréket követően a HTC Tattoo nevű modellje mellett döntöttem. Fő szempont volt az érintőképernyő, a 3G valamint wifi hozzáférés, a GPS és természetesen az ár. HTC kategóriában ez volt az a készülék, ami már nagyon sokat tud, de mégsem túl professzionális, mert időközben rájöttem, hogy egy nagyon high-tech telefonnal nem is tudnék mit kezdeni.

A vásárláshoz ismét az Amazont hívtam segítségül, és sikerült is jó áron hozzájutnom vágyam tárgyához kártyafüggetlenül, ami szintén fontos volt. Számomra meglepő módon az ár 3 hónap alatt közel 40%-kal csökkent, így a tervezett költségvetést is sikerült tartani. Amikor megérkezett a csomag, csodálkoztam, hogy mennyire kicsi, és féltem, hogy valamit kispóroltak belőle, de miután láttam, hogy megvan a 2 gigás memóriakártya, a fülhallgató, a töltő és még a telefon is, megnyugodtam.

Az első napokban hadilábon álltunk egymással, úgy éreztem, hogy inkább ő használ engem, mint én őt, annyira nem voltam képben. 8 éve Nokia telefonokat fogyasztottam, és furcsa volt egy teljesen más rendszert látni és kezelni, de végül hamar belejöttem, bár még akadnak felfedezetlen területek.

Az Android Marketről még nem töltöttem le egyetlen alkalmazást sem, pedig nem ártana, ezzel viszont beigazolódott a saját és környezetem feltételezése, hogy nagyon "geek" telefon nem való nekem. Egyelőre tökéletesen elvagyok az alapvető funkciókkal, és ugyan tisztában vagyok azzal, hogy sok szempontból az alkalmazások megkönnyítenék a használatot, mégsem hiányoznak.

Az elmúlt hetekben többet használtam a telefonomon az internetet, mint az általános hívási és üzenetküldési funkciókat, és ez azt is jelenti, hogy az internetezési szokásaim is sokat változtak. Az ébresztőóra lenyomása után ugyanis még az ágyban elolvasom az emailjeimet, ránézek a Facebookra és a Twitterre, hogy még véletlenül se maradjak le fontos információkról. Ez annyiból nagyon jó, hogy pusztán ezekért a dolgokért nem kell Sherit bekapcsolnom.

A telefon a Gmail-el teljesen szinkronban van, néha az a fura helyzet áll elő, hogy a laptop előtt ülve valami teljesen mással foglalkozom, és a telefon jelzi, hogy új emailem érkezett. Ezen kívül a névjegyzékem össze van kötve a Facebookkal, így jelzi a születésnapokat, és az ismerőseim FB-os képei vannak automatikusan hozzárendelve a nevekhez. Az már csak hab a tortán, hogy az aktuális státusz-bejegyzéseket is mutatja a kontaktlista.

A GPS is megfelelően működik, teszteltem Budapesten és Londonban is, a tegnapi Knightsbridge-i sétám során többször is kisegített, mielőtt eltévedtem volna.

Kipróbáltam a kamerát (ami csak a memóriakártya behelyezése után működött), elfogadható a képminőség, és rögtön fel is dobtam a képet a Facebookra, ami szintén gördülékenyen sikerült.

Budapesten járva a telefon rögtön átváltott helyi időre és a legfrissebb időjárásra, ami szintén nagyon tetszett. Igazán hasznos, hogy ennyire internet alapú a kis készülék, és egy csomó mindent megold helyettem.

Az érintőképernyőt is hamar megszoktam, főleg úgy, hogy rezeg minden leütésnél (ezt hamarosan ki fogom kapcsolni, ha már végleg belejöttem). Hosszabb szövegeket annyira nem kényelmes rajta gépelni, így azokat meghagyom Sherinek. Néha azonban játszik velem a kis drága, és hogy, hogy nem, felveszi a hívásokat a táskámban, vagy kéretlenül tárcsáz. Erre valamit ki kell találnom.

A csengőhangomat egyelőre nem ismerem fel, és próbálok valami olyan zenét találni, amit szeretek, és nem fog az agyamra menni hosszú idő után. Hasonló örökzöldet szeretnék, mint a Barcelona volt az előző készülékemnél, egyelőre Jamie Winchester, Zagar, Dj Bootsie, Alicia Keys és Lady Gaga vannak versenyben (Lady Gaga Telephone című száma jól megvágva állat lenne!).

Néhány dolgot még szokni kell, pl. a Twitteren nem tudok a linkre kattintani, és megnézni, ami egy kicsit zavaró, nem látom a fotók kommentjeit a Facebookon, valamint az én bénaságom, hogy csúszkálás közben akaratlanul is linkeket nyitok meg. 

Egyetlen dolog, amin nehéz túllépnem, az a gyakori töltés. Nokiáéknál hozzászoktam a heti 1, max 2 éjjeli feltöltéshez, ehhez képest Tatut kétnaponta ajánlott tölteni. Ha azt nézzük, hogy egy telefon, ez igen gyakorinak tűnhet, de mentségére legyen mondva, hogy ez a gépezet szinte egy mini számítógép, amitől nem várhatom el, hogy töltés nélkül sokáig bírja, hiszen a laptopom is 8-9 óra után már szól, hogy enni kellene adnom. Az viszont pozitív, hogy USB-ről tölt, így Sheriről is könnyen megkapja a szükséges energiát.

Nekem a külcsín is nagyon tetszik, elegáns és letisztult, valamint nagyon vékony. Azért egy védőtok igazán nem ártana neki, mert félek, hogy baja esik, és szeretnék egy képernyővédő fóliát is, hogy a sok tapogatástól még véletlenül se sérüljön.

Összességében minden pozitív, és nagyon örülök, hogy Tatu végre van nekem, mert így bárhol tudok netezni. Azt nem tudom, hogy otthon a Vodafone mennyit gombolt le a 3G használatáért, Londonban viszont olyan csomagra váltottam, amivel ingyen szörfölhetek, így emiatt sem kell aggódnom. Azért ha van wifi a közelben, igyekszem azt használni.

Szerintem ez a készülék ideális az olyan kevésbé hozzáértő használóknak is, mint én, mert könnyen kezelhető, magában hordoz minden előnyt, amit egy okostelefon adhat, rá lehet csodálkozni az "eszére" minden nap, megbízható, kellemes a tapintása, minden felület szép rajta (köszönhetően a fejlesztőknek). Most már értem, hogy mivel foglalkozik Dani, Mózes és most már Zsutti is, mert eddig egyáltalán nem tudtam összerakni az interaction design fogalmát.

Most, hogy itthon töltöm jól megérdemelt szabadságom, írok a londoni fejleményekről, mert kicsit adós maradtam a hírekkel, és erre csak akkor döbbentem rá, amikor hazaérve sokan arról faggattak, hogy hogy sikerült a költözésem a másik szobába, mi van a munkával, és hogy haladok a huszonegyévessel.

Mikiéknél betöltöttem az ötödik hónapomat, és a kezdeti nehézségek után viszonylag kiegyensúlyozottan telnek a munkanapok. Nincsenek kellemetlen beszélgetések, a munkatársakkal jól érzem magam, Marco kedvel, megítélésem szerint jól beilleszkedtem, és remekül elboldogulok a napi feladatokkal. A munkám nem változott szinte semmit, talán csak annyit, hogy a főnököm egyre többet követel, miközben ő egyre kevesebbet dolgozik, ami zavar, de igyekszem túllépni ezen az aprócska gondon. Szeretnék változtatni egy-két dolgon, és a Budapesttel foglalkozó contractor mellé kerülni, de ezt rajtam kívül még senki nem tudja odabent.

Carrie gardróbja a hozzá tartozó szobával sajnos nem lett az enyém. Laura tisztességtelenül átjátszotta az "ingatlant" Mainának, aki cserébe átvállalta az új lakótárs felkutatását két hét alatt. Így most a rendetlen angol csaj után van egy francia srácunk, aki nemrég költözött be, így sokat nem tudok róla, de normálisnak látszik, és tisztábbnak, mint Laura. Miután túltettem magam a kezdeti elkeseredettségen és megbékéltem a helyzettel, elhatároztam, hogy ha nyár után is Londonban maradok, akkor elköltözöm egy normális lakásba, ahol nem szerencsétlenekkel vagyok körülvéve. Nagyon pici a mostani szobám, semmi életterem nincs, és ez sokban hozzájárul a londoni kedvtelenséghez.

A huszonegyévessel semmi nincs és nem is volt, hiszen gyerek még! Amíg nem ismertem meg, könnyen el tudtam hinni, hogy egy kis pasi is lehet vonzó, de mostanra megint beigazolódott a sejtésem: hozzám nem való fiatalabb fiú. Ha férfiakról van szó, akkor gondolataim egy részét egy harminckétéves tölti ki, aki megkért, hogy ne írjak róla a blogon (nem mintha értené, de gyanús, hogy valahol mégis sejti, hogy itt-ott már említést tettem róla), valamint lelkesen várom, hogy májusban Chris megint meglátogasson.

Röviden ennyi Londonról, most pedig még egy hétig élvezem az itthonlétet: sok alvás, nyugalom, család, barátok, nagy beszélgetések, fitness-wellness, Margitsziget, Sugarshop, Westend, Preston kiállításmegnyitója, Gödör, squash, pálinka, rántott hús, Petőfi Rádió, Nők Lapja, Barátok közt, születésnap-ünneplések, és még sok minden más!

Most, hogy megvan az új telefonom, melyről részletesen be fogok számolni hamarosan, hazamegyek tesztelni a magyar 3G hálózatot, aminek kiépítése körüli munkákban évekkel ezelőtt én is részt vettem.

Holnaptól április 6-ig megtalálható leszek Budapest különböző pontjain, vendéglátó egységeiben és az otthonomban, reményeim szerint nem egyedül.

Az utazásom nemcsak a mobilhálózat, hanem az érzéseim és honvágyam teszteléséről is fog szólni, hogy végre eldöntsem az örök kérdést: hol szeretnék a jövőben élni?

 Szeretném a jövőben néhány kedvenc termékemet valamint márkámat bemutatni, melyekkel Londonban ismerkedtem meg. Tartózkodom attól, hogy "tipikus angol"-ként beszéljek róluk, óvatosan inkább úgy fogalmazok, hogy otthon nem volt szerencsém ezekkel találkozni, itt viszont boldogan váltam rajongójukká.

A Gü-t viszonylag hamar észrevettem, már az igényes csomagolása miatt is: fekete, fényes és letisztult, gusztusos termékfotóval megkoronázva. Mivel az ára is kicsit magasabb, mint az átlag desszerteké, ezért sokáig nem kerültem közelebbi kapcsolatba a beltartalommal, de bevallom, ez hiba volt. Amióta ugyanis megkóstoltam, nem tudok betelni vele, és inkább kevesebbszer veszek desszertet, de akkor viszont ezt választom.

Azt figyeltem meg az ittlétem során, hogy elviteles desszertből hatalmas a választék a boltokban, a tortáknak, puddingoknak (sticky toffee), sütiknek, brownie-knak külön sora illetve hűtője van a bevásárlóegységekben. Próbálom felidézni, hogy otthon hogy is van ez, de fogalmam sincs (majd megnézem egy hét múlva), mindenesetre nekem itt szembetűnő volt, hogy mennyi ilyen terméket lehet vásárolni, ezzel is visszaszorítva az esetleges otthoni sütés lehetőségét.

Szóval megkóstoltam a Gü brownie-t, és ez volt a legjobb brownie, amit valaha ettem, és még most is azt mondom, hogy valami olyat tud, amit a többi nem. Nem akarok átmenni gasztroblogba, de a Gü-ben az a legjobb, hogy picit sem száraz, puha, tömény csokis és ropogós mogyoródarabok teszik fel az i-re a pontot.

A másik nagy kedvenc a forró csokisszuflé, amit 10-15 percre érdemes a sütőbe tenni, és valami csodálatos íze van, kellően kakaós, de mégsem túl édes, és csak úgy olvad a szájban! (Nem, sajnos nem fizetnek azért, hogy itt áradozom róla!)

A márkát 2003-ban alapította egy úriember, aki Belgiumban esett szerelembe az ottani csokoládékultúrával. Hamarosan akadt társa is, aki segített felépíteni a koncepciót. A kísérleti fázisban kóstolómintákat helyeztek el néhány szupermarketben, és figyelték a reakciókat, állítólag a vásárlók csak úgy kapkodták a termékeket a polcról.

Először 3 termékkel jelentek meg a piacon, majd a hatalmas sikeren felbuzdulva azóta folyamatosan új termékeken kísérleteznek, és időről-időre feltűnik egy újabb csoda, sőt 2005-ben Gü-nek kistestvére lett, a Frü, ami a gyümölcsös termékcsalád répatortaszeletekkel, sajttortákkal. 

Mára a Gü család is kiterjedt, rengeteg tortát, szufflét, krémet, puddingot, trüffelt kínálnak, sok ideig tartana, ha mindent meg szeretnénk kóstolni, de megéri! Akinek van lehetősége, próbálja ki, vigyázat, könnyen függőséget okoz.

Régvolt marketinges szemmel nézve is csak elismerően tudok nyilatkozni a Gü-ről. Nem tudom, miből csinálják, de nem érdekel, akármennyi E is van benne, amíg ilyen finom. A csomagolás engem meggyőzött, a fekete letisztult elegancia és a gyönyörű termékfotók már a polcon felkeltik a figyelmet, arculatban teljes az egység és a Frü világosban követi a trendet, így elkülönül, de mégis része a Gü-varázsnak. Nem beszélve az "ü" betű használatáról, ami viszonylag egyedi itt Angliában. Az árat már említettem: nem a legalacsonyabb, sőt, de mondjuk úgy, hogy a mindennapi és a luxusdesszertek között helyezkedik el. 

Ami nekem pillanatnyilag hibádzik, az a tévében futó "Gü you ganache?" reklámfilm, ami sehogy nem illik számomra a képbe: nem innovatív, nem dinamikus, nem közvetít érzelmet és az angol lady-ket célozza, ami nekem furcsa, de biztos, megvolt az oka annak, hogy ilyenre sikeredett. A city lightok hozzák a csomagolás design-t, így a Mansion House metrónál egy hatalmas olvadt csokis belsejű valami néz velem farkasszemet minden reggel. Csoda, ha nem tudok másra gondolni?! :)

Közel egy hónapja német tanfolyamra járok a londoni Goethe Intézetbe, és az egyik legjobb döntésemnek tartom, hogy belevágtam. Méltatlanul elhanyagoltam a nyelvet az elmúlt években, és utoljára 3 éve a diplomához szükséges vizsga miatt foglalkoztam vele, akkor is jobbára kényszerből.

Most viszont saját elhatározásból, pusztán érdeklődésből és kedvtelésből jelentkeztem, és ez meglátszik a hozzáállásomon is. Lelkesen készülök a szerdai órákra, megcsinálom a házi feladatokat, szótárazok, olvasok németül, és nagyon élvezem.

Heti egyszer van óra, akkor viszont fél 7-től 9-ig, ami elég fárasztó a húzós munkanapok után, de mindenképpen megéri. Amikor Helsinkiben próbálkoztam az angol mellé a németet is beilleszteni, az eredmény katasztrofális lett. Valószínűleg akkoriban még az angollal is több problémám volt, és valahogy nem sikerült zöldágra vergődnöm két idegen nyelvvel egyszerre, így amint kinyitottam a számat a németórákon, csak angol szavak jöttek, ha elkezdtem egy mondatot németül, akkor biztos, hogy angolul fejeztem be, stb.

Éppen ezért egy kicsit féltem a mostani újrakezdéstől, de sokkal jobban megy, mint vártam, és néhány munkatársammal már németül beszélgetek napközben. Nem mondom, hogy akadémiai magasságokban (bár a tanfolyam témája éppen a klímaváltozás, klónozás és génmanipulált ételek), de legalább már nem félek megszólalni, és értelmes mondatokat tudok formálni.

A tanfolyam egyébként júniusig tart, úgyhogy bőven lesz időm még fejlődni, és erősen gondolkodom egy németországi nyelvtanfolyamon is, de ez még messze a jövő zenéje. Egyelőre boldog vagyok attól, hogy akadnak kis sikerélményeim, tetszik a csapat, a tanárnő aranyos és lelkes. Ő egyébként német, ennek megfelelően nem is nagyon hangzik el angol szó az órán, és abszolút rugalmas. Van óravázlata minden foglalkozásra, de ha látja, hogy belemerülünk egy feladatba, vagy jobban érdekődünk, akkor nem fél eltérni a tervtől, improvizál, megkeresi az interneten, megmutatja, stb.

A csoporttársak nagy része angol, akik éltek már német nyelvterületen, és valamilyen oknál fogva szeretik a nyelvet, így mindenki lelkes, és tanulni akar, tudjuk egymást húzni felfelé és inspirálni a feladatok során. Most látom csak, hogy mekkora a különbség, ha az ember nem kényszerből vagy szükségből jár egy nyelvtanfolyamra, hanem szívvel-lélekkel belead mindent, és fejlődni akar. Nagyon tetszik!

Szombatonként pedig nincs is jobb, mint beülni egy kávézóba, és egy forró ital mellett házi feladatot írni! :)

Az "így írnak ők..." című bejegyzésem hozzászólási rekordokat döntött, ebben a pillanatban 17 kommenttel.  A valamilyen különös oknál fogva rendszeres látogatók ezek szerint (és hála istennek) nem osztották a megrökönyödött és néha oktalanul negatív megnyilvánulásokat.

Akik Helsinki-t is végigkövették, még emlékezhetnek "banderas"-ra, aki valami hasonlót produkált 3 éve, és bolygatta meg többünk lelkivilágát, ám akkor csak egy nem éppen szerencsésen elsült viccről volt szó.

Kérek mindenkit, akinek inge, hogy a jövőben tartózkodjon a kellemetlenkedő és odaszurkáló kommentektől, mert mint kiderült, ebben a vitában ezen a platformon könnyen alulmarad az, aki ismeretlenül és kéretlenül olyan formát választ a megnyilvánulásra, ami nem ide való.

Örülök, ha más londoni magyarok is olvassák a blogomat, de az elsődleges cél a családom, barátaim és ismerőseim tájékoztatása a kinti életemről, úgyhogy kérek mindenkit, aki csak azért regisztrálna a blog.hu-ra , hogy nekem beszóljon (mert nem egy ilyen akadt az elmúlt két nap hozzászólói között), hogy fogja vissza magát, és az indulatait máshol vezesse le. Ezentúl teljes nyugalommal fogom törölni a nem építő jellegű kommenteket.

Köszönöm szépen.

Sajnos most határozatlan időre nélkülöznöm kell Dani társaságát a Tate Modern látogatásakor, de még utoljára tegnap elmentünk együtt megnézni a "Van Doesburg & The International Avant-Garde" című frissen nyílt kiállítást. Ezúton is szeretném Daninak megköszönni a társaságát, valamint azt, hogy a tagsági kártyájával gyakorlatilag térítésmentesen néztem meg az elmúlt másfél év összes kiállítását a Tate Modernben. Hiányozni fognak ezek a szombat délutánok!

A múzeum ismét mély és gazdag kiállítást rendezett, és ahogy figyeltük Danival, a világ minden tájáról igyekeztek összegyűjteni a korszak és a középpontba állított művész minden jelentős alkotását. Akit érdekel a 20.századi művészet, annak mindenképpen csak ajánlani tudok minden itt megtekinthető tematikus kiállíást. Megmondom őszintén, hogy az állandó tárlat engem annyira nem nyűgöz le, de minden más, amit eddig láttam, elsőosztályú volt.

Jó 2,5-3 órát töltöttünk bent, aprólékosan végigolvasva a leírásokat és a magyarázatokat, úgyhogy a jövőben szerintem képes leszek felismerni a stílus legfontosabb jellemzőit. A kiállítás középpontjában Theo van Doesburg munkássága áll, aki a De Stijl című avantgard magazin alapítója volt, ám számos, a magazinban és a korszakban jelentős művész alkotásainak is szenteltek helyet (Piet Mondrian, Vilmos Huszár, Bart van der Leck, Antony Kok).

A kiállítás a festményeken túl bemutatja a korszak tipográfiáját (emlegettük Zsuttit), építészetét és design-ját (miniatűr épületek mini makettjén keresztül úgy, hogy be lehetett nézni a pici ablakokon keresztül megcsodálni a belsőépítészetet, padlóburkolatot). Számtalan épület tervrajza is megtekinthető, ahol van Doesburg levezeti a színek sorrendjénak jelentőségét. Fantasztikus ablakdíszítéseket láttunk, és a magyarázatok segítségével beavatást nyertünk a látszólag random négyzetek mögött rejlő logikába is.

Szenteltek egy külön termet a dadaizmus és a konstruktivizmus stílusának is, ahol nagy meglepetésünkre, ám egyben büszkeségünkre is, jó néhány magyar művész is helyet kapott (pl. Kassák Lajos és a Ma című lap eredeti oldalai és címlapja, Moholy-Nagy László, Bortnyik Sándor), valamint a Bauhaus-nak, és bemutatták a stílus hatását a költészetre és a zenére is.

A kiállítás május 16-ig tekinthető meg a Tate Moden-ben, és 10 font a belépőjegy.

Rengeteg dologról írnék, de ma ahhoz kaptam ihletet, hogy az írásról írjak, azaz arról, hogy milyen is az angol stílus emailben.

Azt mindenki tudja kerek e földön, széles-e világon, hogy az angol egy nagyon udvarias nép. Aki belép a szigetre, rögtön észreveszi, hogy itt bizony a please a legfontosabb szó. Aztán lassan megszokja, hogy az "Egy kávét kérek." valójában úgy hangzik szépen angolul, hogy "Kaphatnék esetleg egy kávét, kérem?"

Amíg nem dolgoztam angol környezetben, nem is figyeltem oda arra, hogy mennyire körülményes tud lenni a fogalmazás néhány esetben. Bayswateréknél a konyhai udvariasság pont elég volt, ami annyit jelentett, hogy többször is beleszerkesztettük az emailekbe a már jól ismert please szót, de ez nem meglepő egy olyan helyen, ahol a nyelvet sajnos még 10 év után sem bírják.

Majd megérkeztem a Mikihez, ahol eleinte tartottam a levelezéstől, és a főnököm 1-2 hétig el is olvasta az alkotásaimat küldés előtt, de hamar belejöttem, és azóta csak szárnyalok. Minden nagyzási szándék nélkül állíthatom, hogy szinte úgy írok már, mint magyarul, jönnek a szavak, fordulatok gondolkodás nélkül. Megmondom őszintén, hogy a körülményeskedésüket is megszerettem, mert ad egy olyan alap gondolkodásmódot, hogy szépen beszélünk a partnerrel, kedvesen, még akkor is, ha mérgesek vagyunk, vagy nincs igaza, és az, ahogyan beszélsz, megnyivánul a hozzáállásodban az élet más területén is. Például a lakásunkban is ezt a stílust használom, ha megkérem valamelyik lakótársamat, hogy a redvás edényeit ugyan mossa már el.

De nézzünk egy példát, mert jól fogja illusztrálni a fentieket. A szituáció a következő: Vártunk egy faxot, nem érkezett meg, és most megkérjük a kollégánkat, hogy küldje újra. A kezdés egyértelmű: Dear XY, és még véletlenül sem Hi. A hi-t én kizárólag akkor használom, ha Marta-nak írok, egyébként semmilyen más hivatalos levélben nem. Magyarul ezután a következőt mondanánk: Sajnos nem kaptuk meg a faxot, megtenné, hogy elküldi még egyszer? - ami angolul a következőképpen hangzana tükörfordításban: Unfortunately we have not received your fax, can you resend it, please? Ez sem helytelen így, ám messze van az igazi angol formától. Ugyanis először be kell vezetni valahogy az emailt, erre használják a következő fordulatokat: Many thanks for your kind help/email. (= Nagyon köszönjük a segítségét/levelét.) Ez gyakorlatilag bármire mehet, ha van előzménye a levelezésnek. Második verzió: I hope this email finds you well. (= Remélem, ez az email jó egészségben találja.), ez mehet egy ismeretlennek, vagy ha a levelezésnek nincs előzménye. Harmadik verzió: It was really nice to talk to you earlier. (= Nagyon jó volt az imént beszélni önnel.) Ezt primán lehet használni, ha előtte telefonon is felhívtuk az illetőt, és már tudattuk vele a problémát. Ha Ázsiába írok, akkor mindezek elé még odabiggyesztem a Greetings from London. (= Üdvözlet Londonból.) fordulatot is, mert valami különös oknál fogva ezt Távol-Keleten nagyon szeretik.

Bevezetés kipipálva, jöhet az, hogy miért is írunk: Elküldené a faxot még egyszer? Angolban kérni nem kérdéssel szokás, de természetesen nyelvtanilag helyes a Can you please... kérdés, viszont a can használata abszolút nem udvarias. Ha fokozatokban nézzük, akkor a kicsit udvariasabb forma a Could you please..., ám még szebb a Would you please... A különbség magyarul a nagyjából a következő: El tudja küldeni...? El tudná küldeni...? Esetleg elküldené...? Visszatérve azonban az elejére: jobb nem kérni, hanem inkább egy hosszú, kerek, összetett mondatot szerkeszteni: I was just wondering if you could resend the fax I have already mentioned you. (= Azon tűnődtem, hogy esetleg el tudná-e újra küldeni a faxot, amit az imént említettem.) Vagy kicsit hosszabban: I was just wondering if it was possible to resend the fax I have mentioned you. (= Azon tűnődtem, hogy lehetséges volna, hogy elküldi még egyszer a faxot...) Van egy harmadik verzió is: If you could please resend the fax again, I would be really grateful. (Ha elküldené nekem a faxot, rendkívül hálás lennék) Esetleg a vessző után második tagmondatnak ..., it would be just wonderful (= ..., az pompás lenne.)

A lényeg már megvan, jöhet a lezárás: Have a nice day. (= Kellemes napot.) Many thanks and best regards. (Köszönettel és üdvözlettel.) Aláírás. Ez is megvan!

Tehát ha egy munkatársamnak vagy gyakorlatilag bárkinek levelet küldök, melynek az üzenete annyi, hogy küldje el a faxot még egyszer, a végleges verzió így néz ki:

Dear Anna,

Greetings from London.

It was really nice to talk to you earlier.

We have not received your fax back so if you could please resend it, I would be really grateful.

Have a good day.

Many thanks and best regards,

Zsuzsanna

Nem nehéz belejönni, senki ne ijedjen meg, mert előbb-utóbb hozzászokik az ember, és már variálja is a különböző fordulatokat, hiszen a levelezések nagy része ilyen mélységű dolgokról szól, ám ennek is meg kell adni a módját. Minden egyes leírt mondatnak kellően hosszúnak és kereknek kell lennie, lehetőleg jó sok határozószóval (really, very, stb.), jelzővel, töltelékszavakkal (just, already, surely, clearly, possibly, stb.). Aki itt él, annak érdemes beletanulnia, mert ami írásban megy, az menni fog egy idő után szóban is, és ezektől az apró nüanszoktól lesz annyira angol az angol.

Van egy vicc, hogy a fuldokló amerikai HELP!-et kiált, míg a fuldokló angol: Sorry to disturb you, I was just wondering if it is possible that you could kindly help me! (= Elnézést a zavarásért, azon tűnődtem, hogy lehetséges lenne, hogy segítsen rajtam.). Hát nem agyrém? :))

Összegyűjtöttem néhány tipikusan angol vagy inkább tipikusan londoni dolgot, mert ezt kértétek és erről szeretnétek olvasni, nem pedig arról, hogy itt minden ugyanolyan, mint otthon, csak nem 3 metróvonal van, hanem 13.

Az egyik kuriózum a pub-ozás kultúrája. Otthon ugyebár kocsmázni nem trendi dolog, és Budapesten különösen ritka, hogy a kollégák munka után sörözni menjenek a sarki talponállóba, itt viszont teljesen megszokott. 6 óra magasságában már lépni sem lehet a pub-okban, sőt a legjobb előre asztalt foglalni, különben állva töltheted a levezetés pár percét (óráját). A dohánytörvénynek hála nemcsak a pub-ok vannak dugig, hanem az előttük található járdarész is, így könnyen meg lehet állapítani, hogy merre van a legközelebbi vendéglátó egység.

A munka utáni ivászat még hagyján, de itt bizony még ebédidőben is ki-kijárnak az öltönyös úriemberek egy sörre, ezt csak onnan tudom, hogy néha pub-ban ebédelünk, és ekkor láttam, hogy a fish&chips mellé néhány ital is jár.

A pub-ozás okán meg szeretném említeni a pub-food-ot, vagy sharing-plate-et, ami egy kifejezetten praktikus megoldás, ha nagyobb társaság gyűlik össze, megy az iszogatás, mert ezek a tálak pont arra szolgálnak, hogy mindenféle apró falatkákat eszegessünk. Már több helyen is próbáltam, és általában elég jók, árban korrektek, és ez a tökéletes megoldás arra az esetre, amikor vacsorázni nem szeretnénk, viszont szívesen csipegetnénk valamit. A tálakon a lehető legkülönfélébb falatok lehetnek: humuszos mártogatós, tavaszi tekercs, miniszendvics, sajtok, rántott zöldségek, stb. Szerintem ebben bárhol a világon van potenciál, és otthon is jó lenne, ha elterjedne.

A másik olyan dolog, amit otthon nem tudnék elképzelni, az az itteni kávézózás szokása (kávézó=coffeeshop ebben az esetben), mert olyan hangulata van, mintha mindenki nappalijában lennénk! Érdemes nem túl zsúfolt, kicsit kieső részen található Starbucks-ot választani, és rögtön megértjük, hogy miért is mondom ezt. Nagy pozitívum, hogy ezeken a helyeken nincs pincér, aki idegesítően mustrál, amint kiittad az utolsó csepp kávédat, hogy mikor rendelsz egy másikat, vagy húzol el a helyről. Megveszed az italodat meg egy kis sütit, ha éppen olyanod van, és onnantól kezdve azt csinálsz, ami a legkényelmesebb. Netezel. Újságot olvasol. Írsz. Zenét hallgatsz. Elfészkelődsz. Nézel ki a fejedből. És ez itt a lehető legnormálisabb. Családok, párok jönnek le a Starbucks-ba hétvégén délelőtt, hogy kicsit kimozduljanak, de mégis nyugiban legyenek. És a legjobb, amit azóta szeretek, hogy ideköltöztem, hogy egyedül is bemehetsz, nem kell úgy tenned, mintha várnál valakit, csak lehuppansz, és olvasol. Vagy bármi mást csinálsz a fentiek közül. Így egy kicsit bent is és kint is vagy: egyedül ám mégsem magányosan. Olyan, mint egy könyvtár olvasóterme, vagy mint egy óriási nappali, ahova bárki bejöhet. Ha tehetném, minden szombat délelőttömet ott tölteném!

A hétvégék másik kedvenc helye a reggelizők! Mindenképpen érdemes kipróbálni, ha Londonban jár az ember, hogy beül egy reggelire gyakorlatilag bárhova! Főleg Notting Hill-t ajánlom erre a célra, mert kellően csendes és nyugis, és nem jön a kipufogógáz a rántottára. Nagyon hangulatos, hogy ezzel indítja az ember a hétvégéjét, akár egyedül, akár párosban, vagy társasággal. Ismét megemlítem, hogy ilyen helyek Budapestre is kellenének, és akkor lehet, hogy nem lenne kihalt a város egy vasárnap délelőtt.

Londonban szembeötlő még az angolok hiánya. Amióta sok angollal dolgozom együtt, rájöttem, hogy ők nem szeretik ezt a várost. Inkább élnek a közeli városokban, falvakban, és küzdenek a napi ingázással, de semmi pénzért nem költöznének be. Ha vannak is angolok, ők a 4-es és 5-ös zónát preferálják, ami számomra szintén érthetetlen, hiszen majdnem egy évet küzdöttem, hogy visszakerüljek a második zónába, ahol minden közel van. De nekik ez nem fontos, inkább értékelik a csendet, a nyugalmat, és néha bizony meg tudom érteni. Amíg az ember fiatal és hétvégén a városban szeretne programozni, addig jó, ha itt lakik, de amint már családot alapít, inkább "vidékebbre" megy. És itt ez nem ciki. Nincs London-központúság, és nincs semmi lenézés a vidék iránt. Ez nagyon tetszik, nem is tudom, hogy otthon hogy lehetne ezt megvalósítani, hogy megszűnjön Budapest néha méltatlan felsőbbrendűsége.

Ha már ingázásnál és utazásnál tartunk, azt vettem még észre, hogy sokkal mobilabbak az angolok, és ez nemcsak a külföldre vonatkozik, hanem simán vonatra szállnak egy jó buliért, vagy csupán kicsit kimozdulni, és ami egy óra vonatútra van, arra ők úgy tekintenek, mintha éppen csak metróznának egyet. Hozzájárul ehhez az is, hogy a vonathálózat, a szerelvények és az egész rendszer abszolút megbízható, és nem jelent kellemetlenséget, ha vasútra kell szállni. Azt hallottam, hogy az Edinburgh-ba tartó vonaton van még wifi is, konnektor a laptopnak, így igazán nem nehéz eltölteni azt a pár órát Skóciáig. És akik vidéken laknak, azok szívesen és gyakran jönnek Londonba egy jó színház vagy kiállítás kedvéért, ami szintén szimpatikus.

Azt hiszem, nagyjából ennyit sikerült megfigyelnem az elmúlt időszakban, ha eszembe jut még valami, akkor folyt.köv.

Szinte véleteln, hogy pont a névnapomra esett a nap, amit saját magam kedvtelésére töltöttem, hiszen pár hete már tervezem, hogy az extra óráimat, amik a cég bankjában csücsülnek, beváltom egy péntekre. Csak hab a tortán, hogy ez egyben a névnapom is, bár itt erről senki semmit nem tud.

Két dolog inspirált a szünnapra: az egyik, hogy folyamatos pörgésben és rohanásban telnek a heteim, és ezen a hétvégék sem segítenek, mert általában ekkora gyűlik össze a mosnivaló, a vasalnivaló, a takarítanivaló és a főznivaló, tehát kevés jut a pihenésre, inkább próbálom behozni mindazt, amire hétközben nincs időm. Így tehát szerettem volna egy napot, amikor azt csinálok, amihez éppen kedvem van, nem kell az órámat néznem, és nincs semmi kötöttségem.

A másik inspiráció Elizabeth Gilbert Eat, Pray, Love - Ízek, imák, szerelmek című könyve volt, amit múlt héten fejeztem be, és azóta is motoszkál bennem. A szerző önéletrajzi regényének sztorija röviden annyi, hogy egy harmincas évei közepén járó nő megelégeli a házasságát, majd az utána következő kapcsolatában is csalódik, így kivesz egy év szabadságot, és elutazik Itáliába, Indiába és Indonéziába, hogy valahol meglelje a boldogságot, visszaszerezze a lelki egyensúlyát, hogy magára találjon, leszokjon az antidepresszánsokról és kikapcsolódjon.

Olaszországban a nyelv és az ételek ejtik rabul, Indiában a meditáció és az imádság, Indonéziában pedig a szerelem. Mire eltelik az év, Liz végre helyre kerül. Imádtam a könyvet, egyrészt a téma miatt - mostanában vonzanak az olyan könyvek, hogy utazzunk el, éljünk máshol, bár kétségtelen, hogy ez vakáció volt, nem a mindennapok küzdelme -, másrészt a stílus miatt, rengeteg humor és önirónia van a könyvben, harmadrészt pedig a fantasztikus utazási leírások miatt, ilyeneket én is szívesen írnék.

Mindenkinek ajánlom a könyvet, hogy kicsit elmélázzon, szórakozzon, és megpihenjen a nagy rohanásban, de mit is tanított ez a könyv nekem, és miért hozom összefüggésbe a jól megérdemelt szabadnapommal?

Ahogy a könyv főhősének, úgy nekem is le kell egy kicsit csitulnom, mert nem jut időm magamra, a szöszöléseimre, a gondolataimra, a terveimre és a vágyaimra. Imádom Londont, de a város ritmusa néha már túl gyors. Túl sok az ember, túl nagy a zaj, és gyakran azon kapom magam, hogy egy csendes angol vidéki tájról ábrándozom, ahol bárányok legelnek a réten, más pillanatokban Írországban lennék egy elhagyott házban, és egész nap csak írnék...Egyértelmű volt, hogy tenni kell valamit, hogy ismét rácsodálkozzak Londonra, hogy itt is ki tudjak kapcsolódni, és ne kelljen mindig elmenekülni valami más városba, esetleg haza, hogy kicsit kilépjek a mókuskerékből és a mindennapjaimból.

Először furának tűnt a gondolat, hogy eltöltsek egyedül egy napot, és közben túrista legyek abban a városban, ahol másfél éve élek, de szerencsére London van annyira nagy, hogy megtaláltam azt részt, ahol nem jártam még, de kíváncsi voltam rá. Tegnap este még Richmond és a Kew Gardens is versenyben voltak, mára viszont eldöntöttem, hogy a Little Venice-t szeretném megnézni észak-nyugaton, valamint a Canary Wharf-ot keleten. Az előbbi tetszett, de elmaradt a katarzis, lehet, hogy azért, mert ha kanálisokról van szó, nekem mindenképpen Amszterdam a szívem csücske, viszont a bankok felhőkarcolóinál tett sétám teljesen felüdített. A kettő között egyébként beugrottam az Oxford St.-re tavaszi kollekciót mustrálni, de hamar rájöttem, hogy ma nekem pont nem ez kell.

Az üzletek után beugrottam a Vapiano-ba egy fantasztikus tésztás ebédre, és most sem csalódtam, hatalmas kedvencem a hely, eddig 4 országban teszteltem, de sehol nincs hiba, a nagy lelkesedésemnek köszönhetően pedig már alig van olyan ételük, amit nem próbáltam volna. Istennek hála, hogy nincs a munkahelyem közelében egy étterem sem, különben kétnaponta ebédelnék ott, és kétszer ekkora lennék.

Ebéd után tehát elmentem a Canary Wharf-ra, ahol ünneplésképpen meghívtam magam egy szelet csokitortára, és nekiindultam a környék felfedezésének. Túl sokat nem láttam belőle, ugyanis 2 perc után a Temze partjára tévedtem, és nekem ennyi elég is volt a boldogsághoz. Ott ugyanis eldöntöttem, hogy el akarok sétálni a folyóparton végig a városig, és ezt röpke két óra alatt abszolváltam is.

Nem gondoltam volna, hogy ilyen könnyen fog menni az átváltozás bentlakóból túristává, de minden tünetet észleltem magamon: lelassult léptek, mélyebb lélegzetvétel, a folyó bámulása percekig, elcsigázott tekintet, odafigyelés a részletekre, kíváncsiság (erre vajon mi lehet? nézzük meg!), jártunkmimárerre szindróma. Hihetetlenül élveztem, és igyekeztem halkan lépkedni, hiszen alig akadak emberek körülöttem, tökéletes csend volt, csak a folyó neszeit lehetett hallani. Picit hűvös volt miközben sütött a nap, és pont a késő délutáni órákat kaptam el naplementével. Mire a séta végén a Tower Bridge-hez értem, már szinte teljesen sötét volt, és gyönyörködtem a kivilágított hídban.

Azt hittem, hogy a hirtelen lassítástól és a társaság hiányától majd világmegváltó gondolatok születnek, eldöntök fontos kérdéseket az életemmel kapcsolatban, de nem történt semmi ilyesmi. Csak bóklásztam céltalanul, nézelődtem, fotóztam, és ennyi tökéletesen elég is volt. Újra érzem, hogy szeretem Londont, hogy meg tudom találni benne a hangos pörgést és a csendes befelé fordulást is, és megnyugtat, hogy ehhez nem kell vidékre mennem (bár nagyon szeretnék utazni).

Igen, pont olyan érzéseket adott ez a nap, mint a könyv: időt kell szánni magunkra, az apró vágyainkra, a jó ételekre, a kényeztetésre, és hirtelen semmi sem tűnik megoldhatatlannak vagy kilátástalannak. Per pillanat a legnagyobb gond, amivel küzdök, az, hogy hiányzik a társaság körülöttem, és sokszor egyedül nincs kedvem bárminek nekiindulni. Viszont ezt a félelmemet vagy rossz érzésemet legyőztem, sőt még élveztem is, hogy senkivel nem beszéltem, és magamban voltam. Olyannyira, hogy este majdnem beültem egy mozira is, csak aztán nem találtam olyan filmet, ami illett volna a hangulatomhoz. Így vettem egy Food and Travel nevezetű magazint estére, és nem foglalkozom azzal, hogy ma Faithless koncert van a városban, amire szerettem volna elmenni, de különböző okok miatt nem tudtam.

Nap végére elhatároztam, hogy a névnapomat kiterjesztem az egész hétvégére, és holnap elmegyek kicsit wellness-ezni: a heti kétszeri konditerem után úszom vagy jógázom egyet, mert erre sem szakítottam időt már régóta. Meg kell jegyeznem, hogy eredetileg vásárolgatni akartam ezen a napon, de végül örülök, hogy másképp döntöttem, ez így sokkal maradandóbbra sikerült.

Minden Szex és New Yorkot követő nő meg van őrülve Carrie gardróbjáért. Vagy lehet, hogy most általánosítok, és csak nekem a vágyam tárgya egy helyiség, ahol csak a ruháim, cipőim és táskáim foglalnak helyet átlátható szevezettségben, és nem fordul elő olyan, hogy megfeledkezem egy ruhadarabról, mert az a hátsó akasztón lóg.

Ilyen megfontolásból tuti, hogy Angliában kellene élnem, mert itt a walk-in wardrobe-nak kultúrája van. Bár Carrie-é inkább walk-through, mert a hálót és a fürdőt összekötő kis folyosó volt berendezve a ruhák fellegvárának. Tegnap írtam emailt egy régi barátnőmnek, és pont szóba került a sorozat, és amit kiemeltem, azok a ruhák és a már oly sokszor említett gardrób voltak.

A mi lakásunkban Laurának van külön helyiséges gardróbja, aki mellettem lakik, és amióta először bementem megnézni a szobáját, azóta áhítozom valami hasonlóra. Mindenki mondta, aki látta mindkettőnk szobáját, hogy pont a másikban kellene laknom, de ez nem hatott az újdonság erejével, én is így gondoltam.

Tegnap aztán gyanútlanul nézegettem a Facebookot ebédszünetben, miközben a kávézónkban elfogyasztottam a nap levesét, és Sherivel éltem magánéletet, és szemet szúrt valami Laura státuszában. Vidékről volt szó, véget nem érő piknikekről, csendről és nyugalomról, és rögtön bevillant: Csak nem költözni akar?? Este 11-ig vártam, hogy hazakeveredjen, és nem köntörfalaztam (angolul egyébként is sokkal direktebb vagyok), megkérdeztem, hogy miről van szó. Ő meg kicsit zavartan bevallotta, hogy március közepén költözik, de csak ma lett konkrét, egyébként hétvégén akart szólni. Néhány udvariassági kör után a lényegre tértem, és mondtam neki, hogy ha ő elmegy, akkor nekem az a szoba kell. Nem csak a gardrób miatt, hanem mert minimum ötször nagyobb, mint az enyém, franciaággyal, nagy ablakkal, és sok-sok hellyel.

A mostani szobám édi, de iszonyatosan pici. Három lépést lehet benne megtenni, annyi a szabad hely, és ez is általában a cipőimmel van tele. Nincs benne terem, nem érzem benne jól magam, sosem heveredek le csak úgy, próbálok kizárólag alvásra szorítkozni benne. Meg persze Sheri előtt ülök, és netezek. Hétvégén sem érzem, hogy de jó lenne egy egész napot csak a szobában szöszölni, fetrengeni, stb, mindig igyekszem kimenekülni.

De már csak 5 hét, és beköltözhetek a mellettem lévő penthouse lakosztályba, amit Laura után alaposan ki kell takarítani - egyem a szívét, most már megbocsátom a rendetlenségét -, de lehet benne rendezkedni és az én ízlésemre szabni. Alig várom.

Azt hiszem, hogy a személyes terem növekedése határozottan pozitív irányt fog adni a mindennapjaimnak, még az is lehet, hogy szeretni fogok majd bekucorodni az új szobámba. Amint beköltözöm, elkezdek fotózni, és töltöm a képeket. Addig meg nézegessük áhítattal Carrie gardróbját!

Pár hete egy érdekes plakátra lettem figyelmes a londoni metrón, ami egy új, forradalmian egyedi társkereső oldalt hirdetett. Rögtön el is határoztam, hogy kipróbálom, nem mintha egy percig is hinnék abban, hogy a neten meg lehet találni a jövendő férjemet, de még abban sem, hogy akár egy másfél hónapos kapcsolatra hitelesített pasira rálelek, csak arra gondoltam, hogy milyen jó lenne néhány új érdekes emberrel (férfival) megismerkedni. Hiszen gondoljunk csak vissza, ott volt a szépreményű Peter is még a DirectDating-ről, sziporkázó egyénisége volt! :)) Nemrég találkoztam vele, és két órán keresztül szénné untam magam, mire este 8-kor sikerült egy olyan témát felhoznia, amivel 30 percre lekötötte a figyelmem (ugyanis Afganisztánban járt meginterjuvolni az ott szolgáló angol katonákat).

Ilyen és ehhez hasonló emberekkel kívántam megismerkedni, de legfőképpen tetszett az oldal alapötlete, amit, alig 2 hét használás után kijelenthetem, nem teljesít be. Azon alapszik ugyanis a Lovestruck, hogy minek hetekig emailezni vagy csetelni egymással, amikor a legegyszerűbb rögtön találkozni, tesztelni, hogy van-e kémia, vagy minimum szimpátia. Így a regisztrált felhasználóknak csak be kell állítania, hogy Londonon belül merre dolgozik, és hogy ma szabad-e egy ebédre/kávéra/estére, és várnia azoknak a jelentkezését, akik szintén azon a környéken dolgoznak, és szabadok egy ebédre/kávéra/estére. Szerintem jó ötlet, bár ehhez folyamatos online jelenlét szükséges, ergo nem elég naponta egyszer, lehetőleg este csekkolni a méleket, ahogy én teszem.

Fel is regisztráltam az oldalra, és óvatosan nem állítottam be semmi program-opciót, csak vártam, hogy rámakadjanak. És igen, kezdődött megint a béna üzengetés, melynél kiszórtam a kevésbé szimpatikus férfiakat, és végül kettőnek válaszoltam vissza. Ebből az egyik magától talált rám, a másikra én kacsintottam virtuálisan, amikor otthon Anyumnak megmutattam a rendszert, és megszavaztuk, hogy az illető megér egy gombnyomást.

Tehát a végeredmény, és a vélemény továbbra is az, hogy hiába ígér bármit egy ilyen oldal, hiába tűnik formabontónak az ötlet, vagy ők bénák, vagy inkább azok, akik regisztrálnak, mert még mindig úgy érzik, hogy nem árt 1-2 hétig kétsoros üzeneteket küldeni, és idióta kérdésekkel traktálni a másikat (hi, how is your weekend? kérdezi egy ismeretlen. Describe yourself in 3 words, így a másik). Az én egyik jelöltem is kíváncsiskodott már a 2. levélnél, hogy ugyan mit keresek én a leendő szerelmemben, hát meg is kapta a magáét, azóta nem kérdez hülyeségeket.

De nem is ez a lényeg, hanem a mérhetetlen felháborodásom, hogy a Lovestruck kevesebb mint 10 nap után úgy döntött, hogy elég volt az ingyenélésemből meg a limitált lehetőségeimből, mostantól tejeljek. Azzal már az elejétől megbarátkoztam, hogy nem látom, hogy ki nézte meg a profilom, ki kacsintott rám vagy kinek vagyok a kedvence, megelégedtem azzal, hogy elolvastam a leveleket, és válaszoltam, ám egyik nap nem akarta az oldal elküldeni az üzenetemet az egyik delikvensnek, mondván, hogy fizessek. Az igaz szerelem tarifája 12 font havonta, és lehetőleg 3 hónapos vagy fél éves bérletet vegyél, hiszen így éri meg, fizetni most kell, és egyben. Simán legombolt volna rólam 70 fontot, mert azt hiszik, hogy vagyok annyira szerelemre éhes, hogy nem hagyom veszni a két kis hercegemet, akik innentől egy hangot nem fognak hallani rólam.

Tudom én, hogy a boldogságnak ára van, és nincs is ezzel gondom, felteszem, hogy a Blackberry reklámból nem él meg az oldal, de akkor is arcul csapott az a sunyi módszer, ahogy pár napig beetettek, hagyták, hogy játsszam, majd amikor kialakulóban volt egy párbeszéd, akkor rögtön a bankkártyám adatait kérték.

Így a Lovestruck nálam leszerepelt, és a gyenge 6-os pontszámát a 10-es listán 6-tal csökkentette, így a verdikt: nem ajánlom.

Már január 26-án betöltöttem a harmadik hónapomat a Mikinél, de most csütörtökig várnom kellett a hivatalos véglegesítésemre, ami meg is történt, így hivatalosan is a csapat tagja lettem. Megmondom őszintén, volt olyan pillanat, hogy kétségbe vontam, hogy idáig egyszer eljutok, és volt olyan is, amikor teljes szívemből nem is akartam idáig eljutni.

Azóta sok víz lefolyt a Temzén, és változott egy csomó dolog pozitív irányban, így most először jól érzem magam a helyemen, és eszembe sem jut másik állást keresni. Az eddigi londoni munkahelyeimen 3 hónap után már minden porcikámmal menni akartam, és többször kerültem közel ahhoz, hogy ott is hagyjam az egészet.

Most viszont nyugodtság van, szeretem a helyet, a kollégákat, ők is szeretnek engem, a főnökökkel mostanra már prímán kijövök, úgyhogy nem panaszkodom. Ha innen elmegyek, akkor már csak haza!

Egyébként rájöttem, hogy ha Londonban akarnék maradni, akkor ez a munkahely ideális lenne a következő pár évre. Ugyan még tart a recesszió, de általában normálisan emelik a fizukat, vannak ilyen-olyan bónuszok, és végre egyszer nem csak a hirdetés írja, hogy előrelépési lehetőség is adódik, hanem látom a saját szememmel.

A társaság is kellemes. Az első hetekben úgy éreztem, hogy megvert az ég két ilyen temperamentumos olasszal, de azóta összecsiszolódtunk, és jól érzem magam velük. Emlékszem, hogy a karácsonyi vacsin csak azért imádkoztam, hogy ne kelljen egyiknek sem a közelében ülnöm, mire Marco csak elintézte, hogy a mellettem lévő széket elcserélje valakivel, így egész este hallgathattam a sztorijait. Azóta csak szórakozom a sztorikon, és bőszen bólogatok, amikor Marco el akar kápráztatni minket. (Halkan hozzátenném, hogy elég könnyen el tudna kápráztatni, ha nem volna kétgyermekes családapa.)

Nagyon aranyos szokás, hogy ünnepeljük egymás születésnapját, ilyenkor mindig van képeslap, meg pénzgyűjtés ajándékra, ami általában utalvány a T.M. Lewin-be, ami egy ing-és nyakkendőmárka. Az én főnökömnek volt akkora szerencséje, hogy én szerveztem a szülinapját, és egy masszázsutalványt kapott. Ilyenkor az ünnepeltet várja egy pár lufi az asztalánál, az említett ajándékok, ő meg hálaképpen másnap hoz egy csomó édességet és rágcsálnivalót, hogy megköszönje a figyelmességet. Tiszta forgatókönyv, viszont mindenki örül.

A szekciónk időről-időre elmegy közösen ebédelni (leginkább mi, csajok), és az ilyenek mindig jól sikerülnek, egyrészt mert végre nem szendvicset vagy ízetlen salátát eszünk, hanem valami minőségi kaját, másrészt meg ilyenkor lehet kicsit kötetlenül beszélgetni. Aztán néha beficcen egy-egy publátogatás péntek estére, amikor fél 6-kor felkerekedünk, hogy egy közeli bárban kancsószámra fogyasszuk a koktélokat. Legutóbb megkérdezte a pultoslány, hogy a vodka-cranberryt szimpla vodkával kérem-e, mire rávágtam, hogy nyugodtan mehet bele dupla is. :)

Így telnek tehát a munkás hétköznapok, persze van stressz meg bizonyítás nap mint nap, önálló projektek, amiért én vagyok a felelős és a napi meló, ami meg mindig van. De jól érzem magam, élvezem, amit csinálok, úgyhogy nekifutok a következő hónapoknak is!

Amióta megkaptam Szabolcs kommentjét, hogy írjak többet az itteni életről, csak az jár a fejemben, hogy miért is hanyagoltam ezt a témát, és miért nincs több Londonról szóló bejegyzés. Mert valóban nincs.

Mostanra ugyanis már nem londoni élet van, csak simán élet, ami gyakorlatilag bárhol lehetne. Ha azért jöttem, mert kalandra vágytam, akkor be kell vallanom, hogy mostanában nincs kaland, nincs semmi extravagáns, meghökkentő vagy különleges, csak élem azt az életet, amit sok megpróbáltatás után kialakítottam magamnak. Ha itt vagyok, és benne vagyok, akkor London is "otthon" valamilyen szinten, magabiztosan járok-kelek a városban, képben vagyok az éppen aktuális metrólezárásokkal, tudom, hogy melyik közértben lehet mennyiért és mit lehet vásárolni, hogy hova lehet menni, ha beülni támad kedvem, és tartogat a város meglepetéseket, ahogy Budapest is tartogatna még, maximum nem egyforma mértékben. Már kevesebb dologra csodálkozom rá, mert a körülöttem vibráló londoni forgatag a részem lett, talán ezért is alakult úgy, hogy kevesebbet írok és számolok be részletekről.

Kicsit talán kevesebbet pörgök, mint otthon, hétköznap nem járok el annyit munka után, max a konditerembe vagy egy-egy italra. Aztán eljön a hétvége, ami általában mozgalmas, de nem annyira bulizás szempontjából, hanem akkor lehet találkozni a barátokkal, akik hétközben fizikailag távol vannak.

Most, hogy otthon voltam hétvégén Magyarországon, megint éreztem a kontrasztot a két életem között, amit belenyugvással vettem tudomásul. Pillanatnyilag még Londonban élek, itt töltök több időt, de elképzelhető, hogy ez a közeljövőben változni fog, mert rengeteg hosszútávú tervem van a budapesti életemmel kapcsolatban.

Egyelőre Londonra csak rövidtávú tervek jutottak: hamarosan beíratkozom egy német nyelvtanfolyamra, és szeretnék többet utazni Anglián belül, hiszen annyi mindent nem láttam még. Kíváncsi vagyok Wales-re, Skóciára, Közép-Anglia városaira, de még itt London közelében is van néhány restanciám (Oxford, Windsor). Tervezek még egy tavaszi brüsszeli túrát is, mert elvisz a Eurostar 2 óra alatt, tehát vétek kihagyni.

Londonban meg mindig akad valami érdekes, egy új kiállítás a kedvenc Tate Modern-emben, egy ütős buli (amilyenen már régen voltam), vagy éppen egy látogató, aki feldobja az egyébként néha egyhangú hétköznapokat. Mivel itt sok megoldandó problémával szembesülök, rájöttem, hogy a legjobban az kapcsol ki, ha elutazom, vagy ha jön hozzám valaki. Az elkövetkező hónapokban szerencsére el leszek kényeztetve ebből a szempontból, csak nem szeretném elkiabálni.

Az meg, hogy mi kerül a blogra, majd elválik. Továbbra sem szeretnék senkit apró-cseprő napi gondokkal untatni, és akkor írok a jövőben is, ha lesz téma. Az ihlet néha nehezebben jön (nemhiába nem írtam blogot otthon), mert higgyétek el, hogy nem minden nap történik valami nagyszabású. Csak csendben telnek a munkás mindennapok, a punnyadós hétvégék, és keresem én a témát, de esetenként nem lelem.

Abban biztos vagyok, hogy a következő időszakban lesz miről beszámolni, továbbra is szubjektíven, zsu-szűrős szemüvegen keresztül, és ígérem, hogy nyitva tartom a szemem, és megpróbálom nem bentlakó módjára figyelni, hogy mi történik velem, ami esetleg Titeket is érdekelhet.

Már régóta tudom, hogy az ország, ahol élek, magas szociális érzékenységgel bír, és előszeretettel támogatja a hátrányos helyzetű társait. A politika vonzatába nem mennék bele, mert hiányzik a kellő szakértés ahhoz, hogy érdemben tudjak írni, de mikroszinten, az emberek szintjén, valamint a vállalatok szintjén van némi tapasztalatom.

Feltűnt régen is, hogy itt az adakozás illetve a pénzgyűjtés nem egy alantas, lenézett tevékenység. Karácsony előtt a sarki Sainsbury's-nél 16-17 éves lányok álltak, fagyoskodtak, miközben karácsonyi dalokat énekeltek, és nem tudom, melyik kórháznak gyűjtöttek. Arra emlékszem, hogy szombat volt, és én is adtam. 

Egyszer leálltam beszélgetni egy Vöröskeresztessel, éppen munkanélküli voltam tavaly tavasszal, és adományt gyűjtött a Piccadilly Circus-ön. Ott tudtam meg, hogy az emberek itt nem úgy adakoznak, hogy random odadobnak valamennyi aprót, amit a zsebükben találnak, hanem havi átutalással, és igazából akik az utcán vannak, nem annyira a készpénzre mennek, hanem arra, hogy minél többen aláírják, hogy ezentúl havonta utalnak pár fontot.

Aztán jött a Haiti katasztrófa, és egyszercsak az adományozás kellős közepén találtam magam. Először kaptunk egy emailt, hogy pénteken Sütivásár lesz az irodaházban, akinek van kedve, süssön egy tortát, vagy bármilyen süteményt, és az összegyűlt édességeket az irodaházunk átriumában meg lehet venni. A mi szekciónk kisebb nyomás hatására (Marta mondta, hogy persze, sütünk, mi meg nem mondtunk nemet) egyből jelentkezett, úgyhogy a csütörtök estét mindannyian valami fincsi készítésével töltöttük. Mivel nekem a szívemet pont akkor rabolta el Sheri, így kevésbé lelkesedtem, de azért egy gyümölcsös pitére futotta az erőmből. Pénteken 11-kor mindenki prezentálta a művét, és rögtön el is kezdődött a vásár. Délre már semmi nem volt, pedig látnotok kellett volna, hogy mennyien járultak hozzá saját készítésű finomságokkal (cupcake, brownie, diótorta, muffin), és délután pedig megérdezett az eredmény: 830 fontot gyűjtöttünk össze.

Ezen kívül további 2 fontot adakoztunk személyenként a Mikiben annak apropójából, hogy bár nálunk pénteken sem lehet farmerben járni, ezen a napon mégis kivételt tettek. Aki casual-ben érkezett, annak fizetnie kellett. Az egész iroda, beleértve a nagyfőnököket is, lelkesen viselte aznap a farmerét.

Mindemellett tegnap a városban is azt láttam, hogy minden üzlet vagy cég is lelkesen gyűjti a vásárlásokból befolyt összeg egy részét a Haiti-ak megsegítésére. A Selfridges-ben a mogyorós cupcake-ből befolyt összeg ment a károsultaknak, míg máshol a napi profit.

Megmondom őszintén, hogy nekem ez a jelenség teljesen új, valószínűleg kis hazámból sokan éreznek így. Nálunk valahogy ez nem jön természetesen (sajnos, és tisztelet a kivételnek, hiszen az otthoni munkahelyemen küldtünk mi is ajándékokat árvaházaknak), de tegyük hozzá, hogy mások a fizetési viszonyok, és ez így van rendjén. Aki megteheti, az igenis adjon, nevelje bele a gyermekébe, hogy segíteni kell a rászorulókon. Budapesten azért azt sem könnyű megállapítani, hogy ki szorul rá valóban.

Határtalanul boldog vagyok, mert a héten megérkezett a csodálatos, megapici, megakönnyű, szuperokos, villámgyors, új laptopom, amit a gyönyörű meggypiros színe után Sherinek neveztem el, franciásan becézve pedig Mon Sheri.

Teljes neve: Toshiba Satellite T110-11V Iron Red Metallic colour

Ezeket a sorokat már Mon Sheri-n írom, gondoltam, addig nem is számolok be róla, amíg nem ismerkedtünk meg egymással, és nem kezdtem el a szerzeményem felépítését. A vásárlás teljesen zökkenőmentesen ment, múlt hétvégére terveztem a rendelést, de szokás szerint megcsúsztam vele, de kedden éjjel végre elhatároztam, hogy nem érdemes rajta tovább filózni, úgyis tudom, hogy őt akarom. Az Amazonról rendeltem meg végül, így sikerült legkevesebb 30 fontot spórolnom. First Class kiszállítást is vettem, hogy biztosan megérkezzen még a hazautazásom előtt. Hatalmas meglepetésemre csütörtökön már jött is a Huszonegyéves, kezében a csomagommal, ami azt jelenti, hogy a rendelés és a kézhez kapás között nem telt el 36 óra sem.

Azóta meg ismerkedünk. Lemondtam az összes programomat, hogy szépen nyugiban kitapasztaljam, hogy hogy is működik, lévén, hogy még sosem kellett egy gépet a nulláról kialakítanom. Sheri egyébként Win 7-tel érkezett, amit eddig nagyon jónak találok, de érteni egyáltalán nem értek hozzá. Azt tapasztaltam, hogy az internetre kapcsolódásra semmit nem kell várni, és tényleg nincsenek azok az idegesítő üzenetbuborékok.

Egyelőre Internet Explorer-rel nyomatom, de mindenképpen váltani szeretnék, úgyhogy ha segítenétek, hogy milyen böngészőt érdemes telepíteni, azt nagyon megköszönném. Ma délután masszívan állítgattam a dolgokat a kényem-kedvem szerint, mindeközben megtudtam egy csomó érdekes dolgot (pl. energia-spórolási beállítások). Kicsit még küzdök a billentyűkkel, mert eredetileg angol billentyűzet van, de átállítottam magyarra, így most gépeléskor tilos a gombokat néznem, mert teljesen összezavar. Mindezt leszámítva is szokni kell a pötyögést, mert folyamatosan félreütök, így minden sor háromszor annyi ideig tart. Valószínűleg kisebbek a gombok, és jobban össze vannak tolva, mint a réginél, és ez az oka a bénázásomnak.

Annyit tudok mondani, hogy minden szuper, és bárcsak értenék hozzá! De imádom ezt a gépet, legszívesebben csak nézegetném, és fogdosnám. Tudom, ez egy kicsit beteg mondat lett! :)))

Egy gyors update a telefonról: Ma beleszerettem a Nokia 5530 Illuvial készülékbe, érintőképernyős, van benne minden, ami kell (net meg zene), bőven belefér a keretbe, és mondanom sem kell, hogy eszméletlen jól néz ki, csajos design (ezüst-lila), és ez is egyedi, limitált szériás. Majd beszámolok, ha megvan, valószínűleg csak azután, hogy visszatértem a budapesti vakációmról.

Szól a mondás, hogy annyi ember vagy, ahány nyelvet beszélsz, bár én inkább úgy csavarnám, hogy annyi ember vagy, ahányféleképpen élsz. Ha leszámítjuk az otthoni kényelmes hercegnő életet, már itt Londonban is annyi életet kipróbáltam, hogy számon tartani is nehéz. Mindezt rekordidő alatt. És a végén oda lyukadtam, ahonnan gyakorlatilag elindultam. 

Ahol most vagyok, az hasonlít a legjobban arra, ami otthon volt. Büszkeség, hogy annyi küzdelem, sokszor szenvedés után végre eljutottam odáig, ahol szerintem már a kiérkezésemkor lennem kellett volna. Ám az kalandok úgy hozták, hogy kicsivel több mint egy éves utat kellett bejárnom ahhoz, hogy ideérjek. Ha tudnám, hogy 150 évig fogok élni, még kipróbálnám más országokban is, mert szeretem a kihívásokat, de azt hiszem, már több nem feltétlenül kell. Csak legyen néhány nyugis hónapom, olyanok, mint a mostaniak, ne kelljen munkát keresnem, ne kelljen költöznöm, és akkor nyugodt szívvel mehetek majd haza azzal a tudattal, hogy megcsináltam. Nagyon akartam, sokat tettem érte, és sikerült. Olyan életet élek ebben a pillanatban, amire nincs panaszom.

Viszont mindenki tudja, hogy nem volt ez mindig így. Kezdődött a recepciós életemmel, ami a Londonba érkezők nagy százalékának az alapélete, aztán vagy épít rá valami mást, vagy benne marad. Ez alatt a pár hónap alatt megtapasztaltam, hogy milyen dolog 12 órát dolgozni, és ebből 11 és felet állni. Soha nem próbáltam volna ki ilyet otthon. Ahogy olyan munkám sem valószínű, hogy lett volna, ahol gyakorlatilag a mosolygásért meg a kedvességért fizetnek. Valamint ezzel a melóval széttörték a megszokott hétvége-hétköznap menetrendemet, és sokszor átdolgoztam komplett hétvégéket. 5.30-kor keltem, amire máskor huzamosan nem volt példa, a buszon reggeliztem, és közben rádiót hallgattam.

Aztán rövid munkanélküli szünet után jött a Bayswater Inn. Ahol megtapasztaltam, hogy nem minden embernek hétvége a szombat, és fél évig néztem csúnyán azokra, akik pénteken kellemes pihenős hétvégét kívántak nekem. Így utólag nem is értem, hogy húztam ki fél évet szombati szabadnap nélkül. De ezen is túlvagyok, pipa, megcsináltam, köszönöm, de többet nem kérek belőle. Ez a fél év embert próbáló volt. Sok munka, ingerszegény környezet, kevés pénz, zéró szabadidő, ingázás, nagy távolságok, és a lelki egészség hiánya. Túlélés, és az idő múlatása azzal a szent meggyőződéssel, hogy meglesz ennek a jutalma.

És lőn. Itt vagyok Londonban. Van egy érdekes munkám, és bár nehéz volt a kezdet, mostanra maradéktalanul jól érzem magam a kollégákkal. Szeretek bejárni, kedvelem a többieket. Konditerembe járok hetente kétszer. Péntekenként közösen ebédelünk a munkatársakkal. Megünnepeljük egymás szülinapját, és ilyenkor az is előfordul, hogy kancsónként rendeljük a Mai Thai koktélt. Ezen a héten kollektív sütést rendezünk a Haiti károsultak megsegítésére. Végre a Waitrose-ban (is) vásárolok, és rájöttem, hogy imádom a Selfridges-t. Kitágult a világ, több a szabadidő, több a budget, és végre a helyemen vagyok. Csak sikerült.

Megint olvasom Krisztiánt (mert éppen nincs más, de jövő héten elhozom otthonról a karácsonyra kapott könyveket), és ő azt mondja, hogy amikor az ember befejezi a tanulmányait, akkor legjobb lenne elküldeni arra a klasszikus világjárásra szerencsét próbálni, mert ilyen helyzetekben tanul a legtöbbet önmagáról és a körülötte lévő világról. Vegyes érzésekkel olvastam ezt a részt, mert a saját példámon okulva azt mondom, hogy persze, így is kell, megtapasztalni, hol lakik a magyarok istene, aztán gyorsan lehűtöm magam, mert ha nem érkeztem volna meg ide, akkor nem lenne ilyen nagy a szám. Sajnos nem mindenkinek sikerül idegenben is megteremteni azt az életet, amit érdemes élni. Én valószínűleg elég kitartóan és sokáig nyomtam azt a bizonyos gombot. Kívánom, hogy minden sorstársamnak megadasson az az érzés, hogy jó helyen van Londonban.

Egy ideje már érzem, hogy adós vagyok ezzel a bejegyzéssel, és egyre többen kérdezitek, hogy megszületett-e a döntés telefon-ügyben. Sajnos azt kell mondanom, hogy még nem.

Mindenesetre szeretném nagyon szépen megköszönni mindenkinek a sok kommentet, a skype-os, telefonos, személyes segítséget. Egy tanulságot sikerült leszűrnöm, amit valahol én is sejtettem: kár belém a csúcstelefon! Akár Berry lenne, akár Iphone, akár egy ütős Android, nem aknáznám ki a benne rejlő lehetőségeket. Ezzel is közelebb jutottam a megoldáshoz, legalább már pár dolog ki lett zárva. Amiben most gondolkodom, az egy erős középkategóriás Nokia, amiben van GPS és internet. Szerintem ezzel én már boldog leszek.

Persze a kálváriának még nincs vége, mert ha megvan az áhított készülék, el kell dönteni, hogy az Egyesült királyságban vásároljam meg Pay-As-You-Go rendszerben (előfizetés kizárva, nincs az az isten, hogy lekössem magam legkevesebb 18 hónapra Londonban), vagy otthon, és bármelyiket is választom, a másik országban működni fog-e? De ez egyelőre még a jövő kérdése, egyelőre ki kell választani az "áldozatot".

Jó hír viszont, hogy a kütyük egy másik frontján siker koronázza az én erőfeszítéseimet, valamint a barátaim tanácsadását, ugyanis szintén a Jézuska hathatós közreműködésével laptop-ot is készülök venni, de annak a kiválasztása valahogy sokkal egyszerűbben ment. Tudtam, hogy a 10" képernyős túl kicsi, de már a 13"-os nagy, így a kör a 11.6" kategóriára szűkült, meg persze elvárás, hogy jól nézzen ki, így a kosárban a Dell Inspironok maradtak, de a neten olvasottak alapján gyenge a touchpad-ja, valamint az Acer Ferrari modellje, de azt meg személyesen megnézve túl pasisnak találtam. Múlt héten Phil-lel a Harrods-ban jártunk, és ott megkérdeztük egy szakértő véleményét, aki szerint a Ferrari már nem annyira pálya, helyette ajánlotta a Toshiba Satellite T110 ultra portable (ultrahordozható) laptopot, amit 2009 novemberében dobtak piacra. Olvastam róla néhány értékelést a neten, és Dani is rábólintott, majd bónuszként kiderült, hogy lehet rendelni gyönyörű meggypiros színben is, úgyhogy ő lesz a kiválasztott. Már csak meg kell rendelni, természetesen ez a szín csak limitált példányszámban kapható, de úgy tűnik, megtaláltam a forrást.

Amint meglesz a kicsike, csinálok róla fotót a blogra, de már most tudom, hogy imádni fogom! :)

Tavaly azt mondta a Jézuska, hogy vehetek magamnak egy telefont. Akármilyet, amilyet csak szeretnék. És én egyből a régóta áhított BlackBerry-re gondoltam. A hibát ott követtem el, hogy ahelyett, hogy december 27-én elmentem volna az első üzletbe, és megvettem volna, elkezdtem morfondírozni. Meg utánanézni. De főleg tanácsokat kérni. 

Ennek eredményeképpen mostanra eljutottam a teljes bizonytalanság és döntésképtelenség állapotába. Rájöttem ugyanis, hogy fogalmam sincs a telefonokról, az újgenerációs okostelefonokról meg végképp nem, és úgy érzem, a feladat kezdi meghaladni a képességeimet. Hála az égnek, nem mindenhez vagyok reménytelenül ostoba, de a kütyükhöz (és az autókhoz is többek között) lövésem sincsen. Az a baj, hogy nem is érdekelnek, csak átlagosan 3 évenként, amikor lecserélném a régit. 8 éve van mobilom, és ezalatt az idő alatt mindössze 3 készüléket fogyasztottam el.

A BlackBerry-ről azt mondják, hogy ne vegyek, mert az menedzser-telefon. Az Android készülékek állítólag túl "geek"-ek számomra, és nem használnám ki a bennük rejlő fantasztikus lehetőségeket. IPhone-t meg én nem szeretnék, mert abszolút nem én vagyok, és ha én lettem volna, vagy vágytam volna rá, akkor már megszereztem volna, Londonban ugyanis minden másfeledik embernek van, és mindenféle akciókkal nem is megfizethetetlen kategória.

Így most itt ülök, összezavarodva néhány barátom és ismerősöm tanácsai után, amikor ma este a következő párbeszéd zajlott le:

- Szerintem az iPhone való neked, sok app van hozzá, és nagyon intuitív.
- De Zs. azt mondta, hogy vegyek Android telefont.
- Zs. egy geek.
- De van szíve.

És ekkor eldöntöttem, hogy kikérem azoknak a véleményét telefon ügyben, akik a blogot olvassák. Kérlek, hogy kommentáljatok, és segítsetek megtalálni a számomra legmegfelelőbb okostelefont, vagy csak írjátok le véleményeteket, érveiteket, hogy mit olvastatok róluk, ezzel is közelebb hozva a megoldáshoz.

Néhány támpont, hogy mire is kell nekem az új készülék: a legfontosabb, hogy telefonálni és sms-ezni tudjak vele, de erre a jelenlegi Nokia is bőven megfelelne (a típusszámát már elfelejtettem, ez is sokat elárul az affinitásomról). Ami miatt mégis új kell, az az internet: szeretnék Gmailt nézni, Facebookozni, Twitterelni, blogolni a telefonon, megnézni, hogy hol vagyok, és hogyan jutok el A-ból B-be, szeretném követni a bankszámlámat, ha kell, akkor moziműsort nézni, Tfl-t, vonatmenetrendet, repjegyeket. Tehát internet kell rá kifulladásig, lehetőleg WiFi kapcsolattal. Legyen rajta egy masszív mp3-lejátszó, mert jó lenne reggelenként zenét hallgatni az unalmas metrózás közben, ebből következik, hogy szinkronizálhatónak kell lennie a laptopommal, lehetőleg minél egyszerűbben. A kamera nem annyira fontos benne, mert sosem a telefonommal csinálok képeket, de az úgyis van mindegyikben. Amire különösebben nincs szükségem, azok a trükkös applikációk, amik lehet, hogy hasznosak, de étteremajánlóra és ruhatervező kiegészítőre nem vágyom.

Az iPhone-t sem iktatom ki a versenyből, mert ha okostelefonokról van szó, akkor nem is lehet, de pillanatnyilag a BlackBerry Bold és a HTC Tattoo vagy Magic vannak az élbolyban.

Ne féljetek véleményt mondani, mert ahogy a Tesco szlogen is mondja: Every little helps. Előre is köszönöm! :)

Mióta le lettem hurrogva a Two Lovers című filmajánlóm (véleményem?) alapján, óvatos vagyok a moziélményeim megosztásával. Egyrészről nem szeretném még egyszer megkapni, hogy nem érem fel ésszel a történetet, vagy túl magas ez nekem, másrészről pedig be kell látni, hogy nem értek a filmekhez, így nem túl hiteles a kritikám sem, ellenben teljesen szubjektív.

Sajnos sok alapműnek számító mozisikert nem láttam, többek közt a mostani témám alapjául szolgáló 8 és 1/2-et sem, vagy csak nem emlékszem rá, ami gyakran megesik. Mindennek ellenére úgy gondoltam, hogy írok mégis róla, hiszen friss az élmény, alig két órája láttuk Diussal a mai kultúrális szombatunkon a Tate Modern harmadik szintjének megtekintése és Anyu rakott kelkáposztájának elfogyasztása után.

Még semmit nem tudtam a filmről, amikor a plakátjára rögtön figyelmes lettem, hiszen olyan szereposztása volt, ami mellett nem lehetett elmenni. Sophia Loren, Nicole Kidman, Penelope Cruz, Marion Cotillard, Judi Dench, Kate Hudson és a Black Eyed Peas énekesnője Fergie osztozott a női szerepeken, míg a főhőst Daniel Day-Lewis alakította. A Kilenc (Nine) című filmet Rob Marshall rendezte, akinek nevéhez a Chicago rendezése fűződik.

A történet egy válságban lévő ihlet nélküli filmrendezőről szól, akinek az életét a fent említett hölgyek bonyolítják (szerető, anya, feleség, múzsa, bizalmas), sok-sok zenével, rengeteg cigarettával, és látványos musical-elemekkel.

A tánckoreográfiák és a jelmezek tetszettek, és a Be Italian című betétdal és Kate Hudson szólója is, a többi zene annyira nem talált be (nálam). Egyébként olyan kis könnyed szórakozásra sikeredett, ami nem égette be magát a szívembe. Daniel Day-Lewis nagyon jól hozta a depressziós, tépelődő rendezőt, bár a karaktert nem mindig értettem. Egyrészről ő volt a Férfi, akiből sugárzott az erő, ha csábításról volt szó, másrészről meg képtelen volt dolgozni, üres volt, és rendkívül kétségbeesett.

Ajánlom minden musical-rajongónak, de aki nem szereti a hangsúlyos zenei betéteket, az nem fogja élvezni, mert a film erőssége a felbukkanó nagy nevek (bár szerepük nem túl mély) és a muzsika.

(Viszont ha filmekről írok, akkor javaslom mindenkinek az "Egyszerűen bonyolult" - It's complicated című vígjátékot Meryl Streep-pel és Alec Baldwin-nal. Otthon láttam, és nagyon tetszett. Jó, hogy időről-időre készül egy olyan film, ami megmutatja, hogy szenvedély, viszony és szex nem csak a huszon-, és harminévesek életében létezik.)