Harc.

Harc a hosszú 12 órákkal a recepciós pult mögött. Harc a Streatham-London távolsággal. A hóeséssel a repülőgépek indulásáért. A munkanélküliséggel. A pénz hiányával. Harc az itt maradásért. Az álmokért. Harc a tehetetlenséggel. 

Harc az új munkáért. Harc a késés ellen. Harc Darinkával és Malee-val majd az egész nyomortanyával. Harc a szabadságokért. A hazamenetelért. A visszajövetel ellen. 

Harc egy újabb munkáért. Harc a teljes kiábrándultság és érdektelenség ellen. Harc magammal, hogy rájöjjek, hol is akarok élni. Harc a sorssal, hogy ugyan sodorjon elém néhány jelet, ami segít a döntésben. 

Aztán 365 küzdelmes nap után végre eljött a pillanat, amikor cseppet sem fájó szívvel búcsút mondhattam egy olyan évnek, ami tele volt mélységekkel, és csak alkalomadtán hozott magasságokat, mint felejthetetlen utazások, hazautazások, látogatások. Szóval azért a mérleg másik serpenyője sem maradt üresen.

De óriási megkönnyebbülés, hogy vége az évnek, mert tudom, hogy 2010 az enyém lesz, jól fogom érezni magam, és ott leszek, ahol lennem kell.

Azt kívánom mindenkinek, amit magamnak is: egy sokkal boldogabb évet, mint az előző!

Mo' on FB: zsu, de végülis nyertél :)

 Mintha már átéltem volna ilyet, hogy egész nap megszállottként megyek a Luton Airport és a WizzAir honlapjára némi informáicómorzsáért, miközben nem is merek arra gondolni, hogy mi van, ha nem indul, ha nem repülhetek, ha itt kell vesztegelnem karácsony napjain. Nem jó érzés, mondhatom. Ahogy nem jó érzés a szeretteimnek sem azon izgulni, hogy a Jézuska meghoz-e engem az ünnepekre, ha igen, akkor mikor és hogyan.

A helyzet csak annyi, hogy a ma reggeli járatot törölték Budapestre (ahogy a tegnapiakat is), de az estit már nem, és a WizzAir újra árusít jegyeket a 23-i és 24-i repülőgépekre. Ez csak azért ad okot némi bizakodásra, mert délelőtt még le volt zárva minden jegyeladás 27-ig bezárólag. 

Jó hír továbbá, hogy a BBC levette a reggeli piros jelzést a lutoni reptérről, és már csak narancssárga (a piros a legrosszabb helyzet), valamint hogy a reptér honlapja már nem tesz közzé listát törölt járatokról. Innentől már csak az olvadásban kell reménykedni, és akkor nemsokára hazaérek.

Legyen így, és megígérem, hogy 2010-ben jó leszek!!

Először hármat akartam írni, de aztán rájöttem, hogy megy ez egyben is, felesleges szeparálni. Érdekes, hogy ritkulnak a blogbejegyzések, mert kevés a kaland, és sok a hétköznap, az apró-cseprő sztorikat meg inkább kihagyom, mert nem szeretnék unalmas lenni, vagy túlságosan naplós. Maradjunk annyiban, hogy írok, ha van miről.

Most például elsősorban és nagyon aktuálisan arról, hogy minden energiámmal arra összpontosítok, hogy csütörtökön délelőtt gond nélkül landoljak Ferihegyen, és végre hazaérjek! Ez az év hazalátogatások szempontjából elég szerény volt, és nem is szeretném, hogy 2010 is így alakuljon. Ezúttal is csak nyúlfarknyi időt leszek otthon, éppen csak lepottyant a Jézuska, és a szilveszter megint Londonban ér majd (sajnos). Ha lehetne egy kívánságom, akkor most legalább 2 hetet otthon töltenék. Ha meg elég bátor lennék, akkor haza is cuccolnék. De ne szaladjunk ennyire előre, várjuk ki a csütörtököt, és koncentráljunk, hogy még véletlenül se essen több hó London és Luton környékén, mert a ma esti budapesti járat például törölve lett a kedvezőtlen időjárási viszonyok miatt. Persze nagyon szép volt múlt hét csütörtökön, hogy havazott, de itt is akadtak kellemetlenségek (vonatok, buszok álltak le, a Londonon kívül lakó munkatársaim nem tudtak bejönni pénteken, stb.). Azt még el kell mondjam, hogy az utcatakarítás azért nem megy itt sem gördülékenyen, a házunktól Kilburn-ig tartó rövid utat bizonytalan léptekkel és konstans csúszásokkal abszolválom napok óta, és remény sincsen arra, hogy elkotorják a jeget, úgyhogy csendben várom az olvadást, és félretettem a magassarkú csizmám. Ez volt az első téma.

A második a csodálatos karácsonyi vacsink, ami igazán jól sikerült, köszönhetően a szorgos segítségnek (Dius), a jó társaságnak (Attis, Dani, Mózes és Dia), a minőségi alapanyagoknak (Waitrose), és a Hummingbird cukrászda szakácskönyvének, valamint a Rézangyal mézes-ágyas-meggyesének. A menü minestrone leves volt, ami olyan sűrű lett a zöldségektől, hogy megállt benne a kanál, sajttal és sonkával töltött sertésszelet krumplipürével, desszertnek meg red velvet cupcake, amit a srácok csak piros sütinek hívtak. Sokat készültem az estére, és furcsa volt, hogy egyszercsak vége lett, és a konyhát rendberakva olyan volt, mintha meg sem történt volna. Többször kellene így összejönnünk, és feltett szándékom, hogy az új évben sokkal jobban rajta leszek a dolgon.

A harmadik a munka. Sok minden történt az elmúlt hetekben, voltak pocsék pillanatok, mert Marta-val nem működött közöttünk semmi. Borzasztó napokat éltem át, tele panasszal és keserűséggel, mindez pedig egy rendkívül kellemetlen beszélgetésbe torkollott, amikor olyan dolgok hangzottak el (és nem az én számból), amiknek normál esetben nem lett volna szabad. Ekkor biztos voltam abban, hogy nekem a karrierem Miki fronton véget ért, és rábíztam magam a sorsra. Ha nekem már otthon a helyem, akkor most itt lett volna a kiváló alkalom, hogy hazatereljen, kicsit talán vágytam is erre. Ám váratlan fordulatként Marta bocsánatot kért, én meg annyira meghatódtam, hogy már nem is haragudtam, sőt percek alatt megváltozott a hozzáállásom az egész helyzethez, az emberekhez és a munkához is. Sajnos a Miki-s kezdésem nem volt túl szerencsés, foghatnám a körülményekre, a munkatársakra, de valójában szerintem a kicsit abnormális hozzáállásom vonzotta be azokat a momentumokat, amik odáig vezettek, hogy legszívesebben bedobtam volna a törülközőt. Nem gondoltam volna, hogy a Bayswater-es fél év akkora nyomott hagyott a lelkemben, hogy még mindig bennem vannak a tüskék és az előítéletek. Sokat gondolkodtam, amikor azt hallottam vissza, hogy negatív vagyok, görcsös, és minden kritikát személyem elleni támadásnak veszek. Ez mind a hotelből maradt vissza, ahol fél évig emésztették az energiáimat a támadások állandó visszaverésével. Nos, a nehezén már túl vagyunk, és bennem megszületett az érzés, hogy igen, én itt akarok maradni, szeretnék a Marta-val jól kijönni, szeretnék jó lenni a munkámban, sokat tanulni, szocializálódni a kollégákkal, munka után beülni velük egy pubba, stb. Úgyhogy így indítom az új évet, és remélhetőleg a gyenge kezdés után sikerül szépíteni.

+1: Remélem, nem hangzik bután vagy klisének, de érzem, hogy 2010 az én évem lesz! Dettkével már annyiszor éreztük ezt, és olyan sokszor nem jött be, de most be kell! Valami jó történni fog...

Tudom, hogy vannak olyan témák, amik több olvasót vonzanak a blogra, például ha pasikról írok, és egy amszterdami túra után egyszerűen nem tehetem meg, hogy a coffeeshopokat meg sem említsem. Figyelem, ez a bejegyzés kizárólag 18 éven felülieknek készült!

Tények: Hollandiában nem legális a könnyűdrogok használata, mint azt sokan gondolják, hanem úgymond tolerálva van. A rendőrség éppen sosem arra néz, amerre valami ilyesmi történik. Állítólag mostanában már kezdenek kevésbé toleránsak lenni, mert a lakosság szerint ezek a kávézók, valamint a piroslámpás negyed rossz hatással van a városimázsra, de ne legyünk álszentek, és lássuk be, hogy a túrizmus nagy része ebből a két dologból táplálkozik, bármennyire is szépek azok a kanálisok!

Amszterdamban szigorúan az engedéllyel rendelkező, szokványos kávézónak látszó coffeeshopokban lehet könnyűdrogokat (marihuánát és hasist) vásárolni és fogyasztani. Természetesen ennek is megvannak a maga keretei: 18 éven felülieknek maximum 5 grammot/nap lehet vásárolni kizárólag személyes fogyasztásra (tehát nem eladásra) személyazonosító igazolvány bemutatásával.

A dohányzást illetően Hollandiában is érvényben van az a törvény, hogy éttermekben, vendéglátó egységekben és szállodákban nem lehet az épületben rágyújtani, és érdekes módon ugyanez vonatkozik a coffeeshop-okra is. Az, hogy bemegy valaki, és rágyújt egy joint-ra, teljesen rendben van, de a narancs Pall Mall-lel ki kell menni az utcára.

Aki valaha tapasztalta, hogy milyen bárhol máshol illegálisnak minősülő tevékenységet folytatni, annak hihetetlennek tűnik, hogy leszáll a repülőről Amszterdamban, és a marihuánafogyasztás olyan természetesen történik, mintha beülne az ember egy forró csokira a Starbucks-ba. Én úgy képzeltem, hogy annak ellenére, hogy nem tiltják, azért megvan a bűn jellege ezeknek a helyeknek, és a tesómmal azt hittük, hogy el vannak rejtve a szem elől zegzugos kis utcákban, vagy sötét sikátorokban. Tévedés! Beérve a városközpontba lehetetlen nem belebotlani a coffeeshopokba. Első este még számoltuk, és mutogattunk: "nézd, ott is egy!", aztán 16-nál rájöttünk, hogy nem érdemes számon tartani, hiszen mindenhol hatalmas táblák, neonreklámok hirdetik a jelenlétüket.

Mivel sok egység található a városban, többféle kategóriájú kávézó létezik. Megvannak a bűnbarlang jellegű shop-ok (a Jailhouse felső részét kell elképzelni), és vannak a kultúráltak, amik nem sötétek, nem zöld-piros neonlámpásak, hanem tágas ablakokon keresztül jön be a fény és igényes bútorok fogadják a betérőt.

A másik sztereotípiám volt, hogy a kávézókban úgymond a pult alól szedik elő az árut, de ez is tévedés. Az ár- és terméklista egyértelműbben van feltüntetve, mint a hagyományos vendéglátóhelyeken, több ízben ki is van téve egy üveglap alá a termék, láthatjuk, hogy melyik név mit takar valójában, meg lehet nézni, van, ahol még mikroszkóppal is.

A fogyasztáshoz szükséges kellékek is megtalálhatóak a coffeeshop-okban (cigarettapapír, csigapapír), amolyan szolgáld ki magad alapon. Aki nem szeretne a tekeréssel időt vesztegetni, kaphat előre megsodort cigarettát is műanyag tokban különböző színű kupakokkal, amik a fajtákat különböztetik meg. Persze nem csak rágyújtani lehet, hanem nassolni is mindenféle csodasütiket, általában csokis muffint vagy brownie-t, az előbbi marihuána, az utóbbi hasis összetevővel. Az igényesebb coffeeshop-okban van egy kis ismertető is az amszterdami "kávé" fogyasztásáról hasznos tanácsokkal, egy ilyet szereztünk mi is.

A városközpontban állandó fűszag van, mert a shop-okat folyamatosan szellőztetik kitárt ajtókon és ablakokon keresztül, így már a szag alapján is meg lehet ismerni, hogy merre is járunk, de úgy tűnik, ott ez senkit nem zavar. Ami számomra meglepő volt, hogy fényes nappal is bemennek az emberek a coffeeshop-okba, melynek az ajtaja, mint említettem, tárva-nyitva várja a vendégeket. Van, aki csak beugrik megvenni az adagját, van, aki leül egy habos forrócsoki mellé, megsodorja és elszívja, majd megy tovább. Ezek a helyek nem olyanok, ahol sok időt tölt az ember, vagy beül egy baráti beszélgetésre. Inkább csak megállók, ahol eltöltesz 10-20 percet, majd mész tovább. A coffeeshop-okba céltudatosan érkeznek az emberek, olyat nem nagyon lehet bent találni, aki csak egy üdítőt szeretne meginni, max ha a társaságában valaki rágyújtani jött.

Az árukapcsolás természetesen a kávézókban is működik, nem elég, hogy valaki vásárol a termékekből, ha ott kívánja elfogyasztani, akkor bizony rendelni kell mellé valamit, aminek persze van előnye, mert akkor tuti, hogy megissza az ember a cukros löttyöt a cigi után, ami jó hatással lehet az állapotára, de attól tartok, hogy a tulajdonosok inkább az extra bizniszt szimatolták meg. Biztos vagyok benne, hogy a coffeeshop-ok nem kábítószer jellegú húzóterméke a kétdecis üveges Coca-Cola.

A közönség vegyes, de nagyrészük túrista, főleg fiúcsoportok jönnek egyenesen a reptérről még csomaggal, ezzel is erősítve a város "legénybúcsús" jellegét. De akadnak helyiek is, negyvenes üzletember, vagy asszony, párok, barátnők. A személyzet általában készséges, és barátságos, de kíváncsi lennék, hogy tényleg hozzá vannak ehhez szokva, és természetesnek veszik, vagy magukban azért véleményt mondanak a vásárlókról ("ebből a nőből ki sem néztem volna!"). Mindenesetre Amszterdamban a coffeeshop-ok jelenléte ugyanolyan, mint a sajtboltoké, és senki nem tűnik megbotránkozottnak.

Árak: az előresodort cigik 3-6 euró között mozognak, a sütik 5-8 euró körül. A marihuána és a hasis fajtától függ, cannabisból 1 grammnak 9-15 euró magasságában mozog az ára, ugyanez a mennyiség hasisból 12-20 euró körül. Általában az eladási egység 1 gramm, de akad olyan hely is, ahol 2 gramm.

Annak nem ajánlom ezeket a helyeket, aki mereven elutasítja a jelenséget, mert könnyen provokációnak foghatja fel az amszterdami helyzetet, ahol gyakorlatilag mindenhol hirdetik a shop-okat, ahol az utcán áll a füst, és minden szuvenírboltban masszív láthatóságot kapnak a könnyűdrogokkal kapcsolatos eszközök, kiegészítők és a magok. Mindenki más pedig legyen nyitott, és tapasztalja meg, ha van kedve. Mert ez a város már csak ilyen.

Kedvenc: Dampkring - Haarlemstraat (ez nem az a Dampkring, ahol az Ocean's Twelve-t forgatták).

Infó további helyekről: amsterdam.unlike.net/categories/300167-Escapism

Egy pocsék nap végén letöltöttem a képeinket, beraktam a tesóm egyik első mix cd-jét 2005-ből, és nekiállok beszámolni Amszterdamról.

1. nap

Zs: Merre menjünk?

F: Zsuzsi, jártunk mi már erre? Nem. Akkor erre megyünk.

3. nap

Zs: Te figyu, jártunk mi már erre?

F: Ja, tegnap is, meg tegnapelőtt is.

Zs: Akkor most ne erre menjünk!

Ez bizony egy ilyen utazás volt! Szombat reggel néhány telefon után megtaláltuk egymást a reptéren, és hiába siettem, a pesti gép hamarabb beért. Naiv elképzelés volt, hogy az amszterdami Schiphol is Ferihegy 1 nagyságú, és mindketten keringtünk egy keveset, de a végén összejött a mutatvány, és elkezdődött a közel 4 napos utazásunk.

A hotel nagyon jó választás volt, mindenkinek tudom ajánlani a Park Plaza Vondelpark-ot, ami ugyan 3*-os, de a londoni és a párizsi háromcsillagosokat simán kenterbe veri. A szobánk hatalmas volt, plazmatévével és egy kényelmes fürdőszobával, csendes környezetben mindössze 2 perc sétára a 2-es villamos Emmerstraat megállójától.

Pár szó Amszterdamról: Hollandia fővárosa, ám a parlament és a királynő székhelye Hága, így a város mentes minden komolyságtól, és valóban annyira szabadszellemű, ahogy ezt kifelé sugallja. Lakosainak száma 750 ezer, és ennyi emberre 600 ezer bicikli jut. 165 kanálisa van összesen 1200 híddal Európa azon a részén, ahol a tengerszint feletti (alatti) magasság átlagosan 2 méter, és ahol a föld, a folyó és a tenger találkozik. A legfőbb közlekedési eszköz a villamos, a metró inkább a központot köti össze a külső területekkel.

Bevallom, hogy 2 éve Londonba azért szerettem bele, mert megérkeztem, és teljesen más volt minden, mint amilyen városokat addig láttam. Amszterdam azonban megint mutatott valami újat, amivel belopta magát a szívembe. Imádtuk a sok vizet (vajon felárasak azok a lakások, amelyek nem a kanálisra néznek?), a rengeteg romantikus hidat, a keskeny utcákat, az egész olyan, mint a mesében. Nem nyüzsög, mint London, nem álmos, mint Dublin, nem elegáns, mint Párizs, hanem elvarázsolt és szabad. Egy város, ahova jó megérkezni egy fárasztó időszak után, és teljesen ki lehet kapcsolni. Csak sétáltunk órákon át cél nélkül, mert az útikönyvet és térképet nem érdemes követni, csak menni kell, járni erre meg arra, és élvezni azt, hogy megteheted. Volt, ahol minimum 10-szer megfordultunk, és természetesen maradt olyan is, ahol nem, de az nem is hiányzott. Érdekes módon mindent megtaláltunk, amit az utazás előtt bejelöltem, még a legkisebb sajtboltot (Kaaskamer) is, amiről a neten olvastam, a kondomboltot (Condomerie), amit meg a könyv ajánlott, a coffeeshop-ot, ahol az Ocean's Twelve-t forgatták (Dampkring), és mindezeket a legkisebb erőlködés nélkül.

Első este belebotlottunk a piroslámpás negyedbe teljesen véletlenül, mert egyikünk sem akarta különösebben megnézni, de örülök, hogy láttuk ezt is. Akik már jártak arra, azt mesélték, hogy közönséges és igénytelen, ám én nem ilyennek láttam. Eleve kanálisnál van, ami már hozzáadott értéket képvisel, és nem egy szűk kis utca, amilyennek képzeltem. Valóban égnek a piros lámpák, és a kirakatokban fehérneműs nők figyelnek, integetnek, táncolnak. Egy kirakat = egy nő. A városban egyébként állítólag 7000 nő dolgozik prostituáltként. Jártunk a negyedben nappal is, és akkor is folyik a munka, bár a szebb példányok az éjszakai műszakban találhatóak. Meglepő, de voltak egész csinosak is, meg persze soványabbak, kövérebbek, idősebbek (40+) és fiatalabbak. Számomra nem volt annyira húspiac jellege, mint inkább a kuriózumot láttam benne.

Láttunk sok szexshop-ot is, és ott nem annyira szemérmesek, mint otthon, hogy a kirakat sötét, semmi nincs kitéve, vagy ha igen, akkor csak diszkrét, ráutaló jelleggel. Itt bizony a kirakatban minden van vevőcsalogatónak, és olyan guminőket láttam, mint még soha! Meg vibrátorokat, amik kifejezetten szép tárgyak voltak (elsőre le sem esett, hogy mi az), igényes ergonómiai kialakítással (ezt remélem, nem kell kifejtenem! :))), gusztusos színekben és formákban.

Ami nagyon durva és szembeötlő, az a 600 ezer bicikli. Kerékpár mindenhol, az utcán, a villanyoszlophoz rögzítve, a hídon sorban parkolva, és persze használatban. Az általános amszterdami utcakép: 1 méter széles járda, 3 méter széles bicikliút és 5 méter széles autóút. A gyalogost semmibe veszik, szemtelenül lecsengetik a kétkerekesek, jönnek jobbról, szemből, balról, és egymással sem bánnak kesztyűs kézzel. Ennek ellenére a biciklik igazán oldschool-ak, semmi durva, tesóm szavaival élve "veretős" bringa a láthatáron.

Az idő szép volt, de vasárnap sajnos esett az eső, úgyhogy a NEMO-ban kötöttünk ki, ami egy afféle Csodák Palotája 4 szinten, és a jelmondata, hogy "tilos nem hozzáérni". A többi múzeumba nem jutottunk be, de ez nem a mi hibánk. Mivel közel laktunk a Van Gogh-hoz és a Rijksmuseum-hoz is, naponta minimum egyszer elmentünk mellettük, és mindig hatalmas sor volt, ami elvette a kedvünket a kultúrától. Az Anna Frank Háznál szintén ugyanezt tapasztaltuk, bár arrafelé mindössze kétszer jártunk. Majd legközelebb megnézzük őket.

Mivel sokat mászkáltunk, hamar otthonosan mozogtunk a központi helyeken, és mondhatjuk, hogy bekebeleztük a várost. Kialakítottuk a 3 napos rituálékat: reggelivadászat pékségekben, esti séta a parkban majd tea a tévé előtt. Jókat ettünk különböző vendéglátó egységekben (utolsó nap argentin steak-et, isteni volt!), és függőség alakult ki a holland Siroopwafelen-nel. Ez egy nagyon karamelles, szirupos waffel, egyszerűen nem lehetett abbahagyni a nasizást, így ipari mennyiséget fogyasztottunk el (én még Londonba is importáltam egy keveset).

Mi meg a Tesómmal jól egymásra hangolódtunk. Jó volt beszélgetni, és jó volt hallgatni is. Én egyébként nem vagyok egy hallgatag ember, de vele valahogy élveztem csendben lenni. Együtt fedeztük fel a várost, és csodálkoztunk rá az apró részletekre, minden stressz nélkül. Az a jó Amszterdamban, hogy teljesen alkalmas arra, hogy elbolyongjon benne az ember, menjen és lásson, és nincs semmi olyan benne, amit ha nem nézel meg, akkor elvesztegetett idő odamenni. Ha Párizsban 3 nap alatt nem "mászkál" el az ember az Eiffel-toronyhoz, akkor bizony lúzer. Ha Londonban nem nézi meg a Big Ben-t, akkor szintén. Amszterdam meg olyan, hogy tessék, menjél akármerre! Tévedj el, majd találd meg magad, hagyd, hogy elragadjon, vegyél részt benne, és legyél olyan, amilyen csak ritkán!

Hasznos link: amsterdam.unlike.net

(Folytatás következik a coffeeshopokról.)

Azt említettem már, hogy szombaton összefutok a tesómmal? Nem is akárhol, hanem az amszterdami Schiphol repülőtéren, reggel 9:15 magasságában! :)

Mondanom sem kell, hogy teljes az izgalom Bp-London tengelyen, készülünk nagyon az első közös útunkra (Londont nem számítjuk, mert akkor én nem utaztam, csak ő). Szombat reggeltől kedd estig maradunk, a visszaútra nem találtunk egy időben induló repülőt, úgyhogy lesz kb. 45 perc a két felszállás között, de az odaút annyira szerencsésen sikerült, hogy kb. ugyanakkor indulunk a két városból, és a landolásaink között 5-10 perc fog eltelni.

Anyagi okok miatt a hotelfoglalás eléggé későre hagytam, de sikerült annyira jó megoldást találni, hogy azóta is örömtáncot járok, ha eszembe jut. Ezúttal a lastminute.com segítségét kértem, mert itt fontban vannak a szobaárak, és nem a mostani majdnem 1:1-es árfolyamon, hanem egy régebbi barátságos tarifán. Így azt mindenképpen tudtam, hogy fontban érdemes fizetnem. A büdzsé a 3 éjszakára egy kétágyas szobára 200 font volt, de sikerült ennek töredékéből foglalni egy top secret ajánlatot, amit előtte gondosan körüljártam, és pontosan tudtam, hogy melyik hotelre szól. Kicsit persze féltem, hogy a végén a visszaigazolásban nem az áhított szálloda neve lesz, de nem volt semmi para.

Szállás, repjegyek oké, a Tesó váltja szorgalmasan az eurót már jó pár hónapja, én meg már a második amszi útikönyvet bújom a metrón, hogy nehogy lemaradjunk valamiről. Persze óvatosan kell bánnom a szervezéssel, mert a tesóm nem szereti az agyontervezett dolgokat, és legszívesebben a könyveimet jó mélyre tenné a bőröndben, de ahhoz, hogy tartalmas legyen ez a pár nap, igenis szükség van egy-két előkészületre.

Ötleteink persze vannak: biciklibérlés és a város felfedezése két keréken, hajókázás a csatornákban, Van Gogh Múzeum és Anna Frank háza, szombat estére valami underground buli, shopping, sajtevés, palacsintázás, különleges boltok (pl. fogkefe- és kondombolt) meglátogatása, stb.

Már csak 4 nap, be vagyunk sózva!!

Pár nappal már át is léptem azt a bizonyos első hónapot a Miki Travelnél, és ez a pár hét hihetetlenül gyorsan eltelt! Napról-napra többet tudok, és több dolgot már önállóan kezelek, ami nagyon jó érzés, és önbizalmat ad. Még mindig nagyon tetszenek a munkakörülmények (kivéve, hogy nincs mikró, így minden nap külön fejtörés, hogy mit is egyek és hol, nem beszélve az anyagi vonzatáról), 1-2 hét után már a légkondit is sikerült eltereltetni, hogy ugyan ne az én vállamra fújjon, mert egyik estére be is lázasodtam tőle.

Volt közben egy World Travel Market, ahova sikerült eljutnom egy pár órára, és bár otthon gyerekként sosem éreztem különösebb izgalmat az Utazás Kiállításokon, itt most nagyon élveztem, legszívesebben minden lehetséges úticélról begyűjtöttem volna a katalógusokat.

Egy dolog nem stimmel teljesen, ez pedig a közvetlen főnökömmel való kapcsolatom. Nem tudom, hogy azért van ez, mert olasz, vagy csak szimplán a személyiségéből fakad, de olyan bunkó stílusa van velem szemben, hogy néha a bicska nyílik ki a zsebemben, néha meg elbőgném magam. Most úgy döntöttem, hogy 1 hetet adok neki, és megnézem objektíven, hogy tényleg paraszt-e vagy mi a baja, meg változik-e valami, de ha nem, akkor kénytelen leszek leülni beszélni vele, mert igaz, hogy fiatal vagyok, igaz, hogy kezdő (?), de akkor sem tűrök el mindent. Lehet, hogy a fene nagy igazságérzetem fog a mélybe taszítani egyszer, de ilyen vagyok.

Az első havi értékelésem mérlege pozitív volt, a supervisorok (nem a Marta) meg vannak elégedve a teljesítményemmel, a tempómmal és a hozzáállásommal; amin javítani kell, az a részletekre való odafigyelés, és pontosság. Ez a következő havi célkitűzés.

Mindenki kérdezi, hogy mit is csinálok pontosan, és most már több fogalmam van róla, mint az első hét után. Marta és Marco kötik a szerződéseket a londoni hotelekkel, és én a Marta szerződéseit készítem elő egyrészről. Ez azt jelenti, hogy bejön a hotel ajánlata a következő szezonra (ami most a 2010-es nyári szezon), én ezt rögtön megkapom Marta-tól, és olyan formába öntöm, hogy az egyértelmű és professzionális legyen. Erre van egy Miki-s szerződés sablon, amit az aktuális hotelnek megfelelően kell átírni, kiegészíteni. Ezután egy infopack-et készítek, amiben szerepelnek az előző időszakok árai összehasonlításképpen, valamint különböző statisztikák arról, hogy 2008-ig visszamenőleg hogy alakultak az eladások az adott hotelben. Ez a munka egyik része.

Ezen kívül a hotelek ún. close-out-jait kezelem, amikor írnak, hogy telt ház van, és ne adjunk el több szobát, ilyenkor a rendszerben le kell zárnom az adott napot. Mivel éppen csúcsszezon van, és a gyenge font-euró árfolyam miatt özönlenek a túristák Londonba vásárolni, így ebből nagyon sok van. Marco szerint decemberben Londonban kb. 2-300 szobával több van eladva, mint amennyi a város összkapacitása, így ezek a close-out-ok elég fontosak, ugyanis ha nincs időben lezárva a nap, és bejön egy foglalás, akkor a hotel elutasíthatja.

A supervisoroktól is kapok napi munkát, ami a régiónk szerződéseinek feldolgozása, rendszerbe bevitele. Ilyenkor nemcsak londoni, hanem bármilyen régióbeli szállodát kaphatok. Amióta például több tájföldi szerződés mögöttem van, rájöttem, hogy egyszer oda is szívesen elmennék, nem beszélve Dubai-ról, ahol egy háromcsillagos szállodában olyan szolgáltatások vannak, mint Londonban az ötcsillagosokban.

A munkakörömhöz tartozik még a konkurencia árfigyelése is, amit nagyon trükkösen szerzünk meg (szerintem egy valaha volt utazási irodai dolgozó eladta a jelszavát egy olyan oldalhoz, ahol meg lehet nézni, hogy egy szállodában melyik Miki-hez hasonló operator-nak milyen árai vannak), és baromira unalmas, talán ezt szeretem a legkevésbé. Meg a kávéfőzést, amiben még mindig nem vagyok bajnok, de nem is törekszem erre. Hála istennek azért nem sokszor kérnek meg ilyenre.

Ha sok a stressz, akkor azt a konditeremben vezetem le, ráálltam a heti kétszeri "edzésre", és 12 km/h-val nyomom a futópadot kifulladásig, de jól esik.

Egyelőre nagyjából minden oké, és tetszik meg szeretem, főleg, hogy szerdán megyünk a Hiltonba vacsizni, úgyhogy kíváncsian várom, hogy mit hoz a második hónap!

Nem néztem el a naptárat, és pontosan tudom, hogy több mint egy hónap van még karácsonyig, de London, mint mindig, már most lázban ég, és nehéz megállni, hogy engem ne sodorjon magával!

Főleg, amióta megnyíltak a karácsonyi piacok a város számos pontján, ahol forralt borral, gingerbread-del és kézi csecsebecsékkel várják a látogatókat. Emellett tegnap megnyílt a Winter Wonderland is a Hyde Parkban, amit még nem sikerült megnézni, de január elejéig még bőven lesz idő. Tavaly nem jutottam el, csak a képeket láttam, de az alapján nagyon helyes ötletnek tűnik, igazi karácsonyi giccsparádé rajzfilmszobrokkal, korcsolyapályával, stb.

Az Oxford Street-en már égnek a karácsonyi fények, idén Charles Dickens Karácsonyi Éneke inspirálta a dekorációt, nekem tetszik, bár sokakat megoszt. Őszintén szólva kicsit furcsa Budapesten kívül egy másik városnak is megélni a ciklikusságát, ahogy eltelik egy év, és minden ugyanolyan, mint tavaly ugyanekkor. Tavaly ilyenkor még recepciós voltam és a Primrose-on laktam, és azóta mennyi minden történt!

Tegnap összeállítottam a karácsonyi ajándéklistát, és jövő héten indul a beszerzőkörút. Mivel a város már így is tele van, és esélytelen az Oxford Circus-nél a metróból a felszínre jutni, így szeretném a vásárlást minél hamarabb abszolválni. Az idei taktika az lesz, hogy péntek és szombat este, olyan 7-től fogom kezdeni, mert tegnap Monikával arra sétálva úgy tűnt, hogy kevesebben vannak az utcán és az üzletekben is 7-től 9-ig.

Kitaláltam egy baráti karácsonyt is december közepére egy jó kis vacsora keretében, amit én fogok prezentálni. Mivel ráébredtem, hogy hiányzik a főzőcske, viszont nem szeretek egyedül és magamra főzni, így egy kis összejövetel remek alkalom lenne arra, hogy valami izgalmas, új ételbe belefogjak (már nézem a Lila Fügét, és gyűjtöm a recepteket).

Ezen kívül lesz Miki-s karácsony is, legalábbis a UK-London szekciónak, december 2-án megyünk egy háromfogásos vacsorára a Park Lane Hiltonba. Már láttam a menüt, nagyon ígéretes. Lehet, hogy lesz még több ilyen meghívás is, kíváncsian várom!

És bár nem sok karácsonyi dekorációt láttam még, máris megszavaztam a képen láthatót kedvencnek, ami a Benetton bolt kirakatában pompázik. A fenyőfát miniatűr Benetton pulcsik díszitik! Imádnivaló!

Sokat morfondíroztam azon, hogy írjak-e a Huszonegyévesről, hiszen mégsem akarom a magánéleti szennyest közkinccsé tenni, de végül úgy döntöttem, hogy kicsit Carrie leszek a Szex és New Yorkból, és megosztom a legújabb hódításom történetét.

Az új munkahelyen sikerült már a második héten egymásba botlanunk néhány e-mail során a pasival, illetve mondjuk úgy, hogy "kispasi", hiszen nemrég ünnepelte a 21. születésnapját. Nagyon hamar kiderült, hogy a munkával kapcsolatos dolgok mellett privátban is érdeklem, és minden nagyképűséget mellőzve állíthatom, hogy félreérthetetlenül nyomul.

Kicsit elrettentett a tudat, hogy pont én váltam egy fiatal fiú céltáblájává, akiről köztudott, hogy szeret a gyengébb, hamvasabb fél lenni egy kapcsolatban, és egyből hihetetlenül öregnek éreztem magam. Lám, 25 évesen eljött az az idő, amikor egy 21 éves számára én képviselem a "tapasztalt, érett, idősebb nő" kategóriáját. Persze a Huszonegyéves édesen azt mondta, hogy alig látszom 22-nek, amivel szerzett néhány jó pontot, de ez a 4 év azért több mint aggasztó számomra.

Néhányan már elvéreztek az elmúlt években azon, hogy fiatalabbak voltak, mint a tesóm, és nálam ő a minimum mérce a 2,5 év korkülönbséggel, és valahogy nem is tudom elképzelni, hogy érdekeljen egy fiú, aki még az öcsém korát sem éri el. Az viszont meglepő, hogy mivel a kíváncsiság bennem volt, beleegyeztem egy "randiba", ami nagyon jól sikerült. A srác rendkívül helyes, jóképű, aranyos, érdekes és szórakoztató (!), sőt még azt is mondhatom, hogy megvan benne az a férfierő, amire érzékeny vagyok, de mégiscsak fiatal.

Zsenge kora ellenére azért nagyon jól játssza a társasjátékot, és szemérmetlenül nyomja a gombot. Minden reggel vár egy e-mail tőle, még akkor is, ha előző nap nem válaszoltam az utolsóra, sosem felejti el megjegyezni, hogy mennyire jól nézek ki, hogy dögös a csizmám, vagy hogy tetszik neki a kivasalt hajam. Emellett folyamatosan találkozni akar, menjünk bulizni, vásárolni, úszni, vacsorázni, csak úgy meginni valamit, stb.

Persze az én hozzáállásom most is remek: elsőként az jutott eszembe, hogy biztos valakivel fogadott a melóban vagy a haveri társaságban, hogy "elcsábítja az új csajt", de mostanra már az jár a fejemben, hogy mivel a lelkem nagyon helyes, valószínűleg a korabeli lányok hasra esnek tőle, és így én lettem a kihívás, a kaland.

Azért be kell vallanom, hogy ha egy picivel idősebb lenne, már rég fülig szerelmes lennék, mert mindig azt mondja, amit kell és amit hallani szeretnék, és nem rejti véka alá a vonzalmát sem. A Harminckétévesem simán vehetne leckéket tőle, viszont akkor valószínűleg nem lenne annyira érdekes számomra, de ez egy másik történet.

Most meg úgy vagyok, hogy nem utasítok el semmilyen ötletet, és biztos vagyok benne, hogy munkán kívül fogunk mi találkozgatni, csak lassan majd a tudtára kell adni, hogy nálam a mínusz 4 év sajnos nem pálya. Még akkor sem, ha tagadhatatlanul van benne valami!

Új sorozatot indítok ezzel a bejegyzéssel a blogon, remélhetőleg sok hasonlót lesz alkalmam írni a közeljövőben. Azok számára kevésbé érdekes, akik a hotelek világát nem találják annyira izgalmasnak, mint én, ugyanis feltett szándékom hotelkritikákat írni azokról a szállodákról, amelyekbe az új munkám során bejuthatok egy-egy rendezvény, vacsora vagy bemutató erejéig.

Az első alkalom azonnal magasra tette a mércét, ugyanis az ötcsillagos Athenaeum után a kétcsillagos motelek már nem fognak akkora élményt nyújtani, de mivel a Miki portfóliójába mindkét véglet beletartozik, így a kevésbé exkluzív létesítményekbe is lelkesedéssel fogok látogatni.

A Green Park szomszédságában található szálloda privát tulajdonban van, nem tagja egyik nagy láncnak sem, ami előnyös, hiszen nincsenek előre meghatározott standard-ek, viszont marketing szempontból hátrány lehet, mert sosem fogják annyian ismerni, mint egy Hiltont vagy egy Kempinskit. Mindenesetre a sales igazgatónő elmondása szerint a hotel virágzik, nagy a kereslet iránta, és sok a visszatérő vendég. Aki egyszer betért az Athenaeum-ba, és élvezte a szolgáltatásokat, utána jó szívvel ajánlja ismerőseinek. Ez természetesen nem véletlen.

Az épület nemrég esett át egy nagyszabású felújításon, ami közel két évig tartott, és melynek során fokozatosan alakították át az emeleteket, a közös helyiségeket és végül a külső részt. Míg eddig az emberek különösebb szemrevételezés nélkül elmentek mellette, most a házfal egyik oldalán kialakított élőfalnak köszönhetően igazi kuriózum, ugyanis ezt a falat egy függőleges kert borítja. A kivitelezés annak a Patrick Blanc-nak a munkáját dicséri, aki Párizsban megalkotta a Quai Branly Múzeum kertfalát (amit pár hete mi is megcsodáltunk egyik nap, miközben az Eiffel-torony felé sétáltunk). Ennek az élőfalnak egyébként külön oldala van a Facebook-on, ajánlom mindenki figyelmébe.

Az egyedi kültéri megoldás már előrevetítette, hogy a hotel belsőépítészetében is találhatunk majd néhány gyöngyszemet, és nem is csalódtam. Képek nélkül nehéz áradozni a gyönyörű csillárokról, az "S" alakú paravánokról, amik az étterem boxait igazán meghitté teszik, valamint a fel-felbukkanó egyedi dizájntárgyakról (tükrök, fotelek, mosdókagyló), melyek mind a hotel felkérésére készültek, de sajnos nem volt nálam a fényképezőm, viszont nem hiszem, hogy örültek volna, ha én magándokumentációba kezdek.

Az öt csillag természetesen magáért beszél, minden részlet kidolgozott, profi és egyedi. A személyzet egyenruhája is meglepően csinos, a hölgyek sötétbarna nadrágkosztümöt viselnek fényes barna szegéllyel és a kosztüm anyagából készült megkötős övvel.

A bár valójában whiskey-bár, ahol több mint százféle single malt-ot kínálnak, a helyiség uralkodó színei a sötétlila (első pillantásra szerelem), vörös és barna. Eredetileg volt egy kis könyvtár is berendezve, de sajnos helyhiány miatt le kellett bontani. A lobbi dohányzóasztalán igényes albumokban gyönyörködhetük várakozás közben.

Négyféle szobát találhatunk a szállodában: superior, deluxe, suite és penthouse suite. A superior az alap szoba, de egyáltalán nem nélkülözi a luxust, főleg ha megemlítem a Nespresso kávéfőzőt, és a jól felszerelt minibárt, ahol az alkoholon kívül semmiért nem kell fizetni, és naponta újratöltik. A deluxe kicsivel nagyobb, és talán ágyméretben is különbözik, de az igazi lépést a suite, azaz a lakosztály jelentette, ahol egy tágas nappali, egy még választékosabb minibár, egy hatalmas hálószoba, és egy gyönyörű fürdő várja a vendégeket. Itt a zuhanyzó (nem a fürdőszoba, csak a zuhanyfülke) akkora volt, hogy akár mind a hét résztvevő egyszerre befért volna, ránézésre 4 négyzetméter.

És ha lehet mindezt fokozni, akkor látogassuk meg a penthouse lakosztályt a hotel legfelső emeletén, amit mi egybenyitva láttunk (álfalakkal el lehet szeparálni két lakosztállyá): két nappali között egy étkező, és összesen három hálószoba két fürdővel, természetesen gyönyörű kilátással a Green Park-ra, a London Eye-ra és a Big Ben-re a háttérben. Egyszerűen csodálatosan néz ki, tökéletes és minden igényt kielégítő belsőépítészet!

A hotel egyébként nagyon laza, nem az a Ritz-es merevség a jellemző, hogy háziállatokat inkább ne hozzanak a vendégek, és a gyereket is inkább hagyják otthon. Külön concierge van a kicsiknek, aki még az érkezés előtt felveszi a kapcsolatot a szülőkkel, és igény esetén bekészíti a szobába az Xbox-ot, Playstation-t és DVD-lejátszót. Természetesen díjmentesen.

Nincsenek kötött szabályok az étkezésekre sem, bárhol bármit el lehet fogyasztani, lehet reggelizni a bárban, de a lounge részben is. Ritka, de tényleg úgy tűnt, hogy itt minden a vendégért van. Állítólag a felújítás során is a vendégeken tesztelték az új szobákat, és a végeredmény az ő ízlésüket tükrözi. A szálloda jelmondata, hogy ők egy "home made hotel", azaz ha Londonban jársz, akkor ez a hely lesz az otthonod.

Az éttermet is meglátogattuk egy háromfogásos vacsora keretében, és az a véleményem, hogy az ár-érték arány teljesen korrekt. Előételnek lazacot választottam tartármártással, főételnek brit kolbászt (azt hiszem libakolbász volt) krumplipürével és vad gombákkal, desszertnek pedig csokoládé fondant-t vaníliafagyival.

A cégből heten vettünk részt a bemutatón, és mindannyian elvarázsolva léptünk ki a szállodából. Nem is kérdés, hogy a penthouse lakosztályba abban a pillanatban költöztünk volna be, amikor betettük a lábunkat (kifelé már taszigálni kellett minket). Ajánlom a szállodát azoknak, akik szeretik az egyedi megoldásokat, élvezik és értékelik a luxust, és nem utolsósorban azoknak, akik megengedhetik maguknak.

www.athanaeumhotel.com

Mindeddig harmonikus kapcsolatunkban mostanában enyhe törést vélek felfedezni. Tudhattam volna, én naiv, hogy a kezdeti lelkesedés után jön majd a mélyebb megismerés, ahol mások is elvéreztek már, de én szentül hittem benne. Meg magamban.

Amíg kizárólag a hálószobára hagyatkoztunk, működött az egész. Úgy éreztem, értem őt, és bár nem tudok a nevében nyilatkozni, úgy tűnt, hogy ő is ráérzett az én női lelkemre. Rámutatott egy rakás gyengeségemre, amivel bár nehéz volt szembenézni, de miután levetkőztem azt a bizonyos egót, igencsak elgondolkodtatott az, ahogy ő látja a dolgokat: kapcsolatokat, párkapcsolatokat, embert, barátot, stb. Kétségtelen, hogy tanultam tőle.

Aztán kezdtünk mélyebbre menni, ami még mindig jó volt, bár nyilvánvalóan nem hasonlítható össze az első időszakkal. Itt már néha kiütközött, hogy nem biztos, hogy minden idegszálammal tudom követni, de azért próbálkoztam. Azt mondják, mindkét félnek bele kell adnia ahhoz, hogy együtt működjünk.

A bajok a nappaliban csúcsosodtak. Koncentráltam, próbáltam érteni és megérteni, hogy mire gondol, de nem sikerült. Olyannyira, hogy esténként inkább már fáradságot színlelek, hogy ne kelljen tovább szenvedni a Tudatos-Befogadással és a párhuzamos létsíkokkal. Egyszerűen nem értem. Nem is akarom, mert eltávolodott tőlem. Nem mondom, hogy nincs igaza, azt sem, hogy nem hiszek neki, egyszerűen ez nekem most túl megfoghatatlan, és talán nem vagyok még kész rá. Idő kell, így mondják a nagyok.

Úgyhogy most pihentetem kicsit, mert tudom, hogy nem érdemes erőltetni azt, ami nem megy. (Hajjaj, mennyi időnek kellett eltelnie, hogy erre is rájöjjek!)

Így szégyenszemre A.J. Christian Mit keresett Isten a nappalimban? című könyvét most kicsit félreteszem. Nem szokásom könyvet félbehagyni, de most muszáj lesz. Főleg, hogy időközben megjelent nagy kedvencem, Nick Hornby legújabb műve, a Juliet, Naked, és Diustól meg is kaptam születésnapomra. Alig kezdtem el, de már imádom!

Eddigi tapasztalataim azt mutatják, hogy hiszek az újrakezdésben és a második esélyben, így elképzelhető, hogy a jövőben még lehet majd hallani Krisztiánról és rólam.

Úgy érzem, ez az egy hét kellett ahhoz, hogy az új munkahelyről tudjak kicsit részletesebben írni. Dióhéjban csupán annyit, hogy nagyon lelkes vagyok, és minden szupernek tűnik, de félek elkiabálni, mert nem árt az óvatosság az előző rossz tapasztalatok után.

Környék

A Miki Travel irodája a Temze partján található Vintners Place nevezetű irodaházban van. Az épülettel szemben a folyó másik oldalán a Tate Modern helyezkedik el, és a St. Paul székesegyháztól kb. 5 perc sétatávolságra vagyunk. A legközelebbi metróállomás a Mansion House a sárga és zöld vonalon, innen kb. 2 perc, és már be is értem az irodába. Bent vagyok a Cityben, semmi kétség, ezt észre lehet venni a környéken futkározó Blackberry-s, öltönyös bankárok és bankárnők sokaságából is (a Bank nevű metróállomás olyan 10 perc sétára van). A hely tele van minőségi gyorsétkezdékkel, mint japán menza, Wagamama, Pret, Paul's (francia pékség), és high-end butikokkal (pl. Hugo Boss). Sok a sétálóutca és a pad, ahol ebédszünetben kényelmesen lehet szendvicset enni és Financial Times-ot olvasni. Egy hét alatt a Bow Lane lett a kedvenc utcám, nagyon hangulatos szűk sikátor, kicsit olyan, mint Párizsban a St. Germain környéke.

Iroda

Az irodaház gyönyörű és igényes, saját ATM-mel, kávézóval, lounge-al (bőrkanapék és fotelek az átriumban), a -1. szinten pedig konditeremmel, uszodával, szaunával (dolgozóknak ingyenes). Rendesen el vagyunk kényeztetve! Belépés csak mágneskártyával, a recepción LCD tévéken megy a CNN és a tőzsdehírek, minden csupa márvány.

A Miki irodájának az a része, ahol én is vagyok, a keleti szárnyban található, közvetlenül a kávézó mellett, ahova bármikor ki lehet szaladni egy melegszendvicsért vagy egy gofriért, ebédszünetben pedig levest lehet kapni. A mi irodánk egy klasszikus open-air iroda álfalak vagy paravánok nélkül, így kényelmesen át lehet látni az egészet. Az első napunkon megkaptuk az ülésrendet, hogy tudjuk, kit hol kell keresni.

Technika

Valahol sejtettem, hogy egy eredetileg japán cégnél nem lehet gond a technikai háttérrel, ez eddig beigazolódni is látszik. Már az első napomon az asztali telefonom kijelzője mutatta a nevemet, az emailcímem azonnal élt, és egy kis kezdőcsomagot is kaptam mindenféle kézikönyvekkel (olyan 150 oldalas a legfontosabb), irodaszerekkel, stb. A nyomtatás úgy működik, hogy elküldöd a dokumentumot a nyomtatónak, majd odamész, beírod a kódodat, megmutatja, hogy mik vannak a te gépedről a memóriában, és választhatsz, hogy mit akarsz kinyomtatni most, mit később, esetleg törölhetsz is.

A jelenléti ív is teljesen digitális, megérkezéskor a gépen be kell jelentkezni, kikapcsolás előtt meg kijelentkezni. Minden perc, ami a 7,5 órán túl az irodában telt, számon van tartva, és a plusz percekkel ki lehet váltani a mínuszokat. Nekem eddig már 46 perc pluszom van, és egészen 75 óráig lehet gyűjteni, ami 10 plusz szabadnapot jelent. Azért érdemes betárolni percekből, mert ha beteg az ember, vagy dolga van napközben, akkor ezeket tudja felhasználni, így nem kell attól félni, hogy a fizujából levonnak.

Contracts & Purchasing

Ez az osztály, ahol dolgozom, és ez a felelős az összes hotelért az egész világon, illetve a hotelekkel kötött szerződésekért, a minél alacsonyabb szobavásárlási árért. Míg múlt hét szombatig azon fáradoztam, hogy a szobákat minél magasabb áron adjuk el a vendégeknek, innentől kezdve az lesz az érdekem, hogy a Miki Travel minél alacsonyabb áron vegye meg a szobákat a hotelektől, hogy a foglalási osztály utána minél magasabb áron adja el a vendégeknek, így termelve maximális árrést. Az osztályon a menedzsereket leszámítva Contractorok és ezek kordinátorai vannak (mint én is). A Contractor feladata a szállodákkal való tárgyalás és szerződéskötés, a kordinátor pedig az adminisztrációt intézi, jelentéseket és riportokat készít, és nagyon sokat számol. A kordinátorok felelősek azért, hogy minden szerződés a rendszerben legyen, és minden szállodai szobát lehessen foglalni az összes feltételnek megfelelően. Be kell állítani minden költségtételt (reggeli, karácsonyi vacsora, speciális szobák, mint Nílusra néző, stb.), és annak a pontos árát is.

Szekció

A C&P osztály régiókra tagolódik, ezek elég nagy területet fednek le a világból, a miénk pl. Anglia, Közép-Kelet, Távol-Kelet, Görögország, Észak-Afrika. Ezen belül én a London és UK szekcióban vagyok, aminek iszonyatosan örültem, főleg, amikor megtudtam, hogy az én contractorom, Marta a londoni hotelekért felel, mert ez azt jelenti, hogy maradok abban az iparban, amiben egyébként is kicsit otthon érzem magam, ugyanis a londoni hotelekkel képben vagyok, névről a legtöbbet ismerem, el is tudom őket nagyjából helyezni a városban, ismerem a kategóriákat is, úgyhogy ennél jobb helyre nem is csöppenhettem volna.

Közvetlen kollégák

Marta lesz az új Ritu, aki egy harmincas olasz nő, az ő munkáját kell kordinálnom a jövőben. A szekciónk főnöke Marco, aki olasz és nagyon temperatumos, igazi lehengerlő pasi, az ő szakterülete a londoni top-hotelek. Marco kordinátora Mark, egy angol férfi, ő ül velem szemben. Skócia és Wales contractora Martin, kordinátora Alex, aki szlovák, de az apukája magyar, így érti a nyelvet. A negyedik contractor Nicky, aki finn, Helsinkiben született, ő felel Írországért, és még nincs kordinátora, de pár héten belül lesz. Van a régiónknak pár supervisora, akik a kordinátorok között osztják el a munkát, így nem valószínű, hogy csak a londoni hotelek szerződéseit kell a rendszerbe építenem, hanem a régiónk más dokumentumait is. Úgy néz ki, hogy a feladatok olyan 70%-a a contractoromtól jön majd, a maradék pedig a supervisoroktól, és ez nagyrészt adminisztráció lesz. Megemlíteném még Nicolát, aki egy angol lány, és együtt kezdtünk hétfőn, most közösen nyomjuk a tréninget. Ő is a régiónkban van, de ő a régiómenedzser kordinátora lesz. Nem cserélnék vele, mert ez a londoni hotelesdi igencsak izgatja a fantáziámat. Főleg úgy, hogy a jó öreg Bayswater Inn is Martahoz tartozik, a Kingsway és a Cola Hotels pedig Marco-hoz, úgyhogy már össze is raktuk a képet, hogy ki kit ismer, kivel tartja a kapcsolatot, és hasonlók.

Munka

Egyelőre két hétig tréningelünk Nicolával és a supervisorokkal, addig nem kell semmi másba belefolynunk, csak gyakorolni a szerződések "olvasását", ami egész jól megy már. Írunk néha tesztet is, hogy ellenőrizzék, hogy mindent pontosan értünk-e. A második hét után azonban át leszek adva Martanak, és kezdődik élesben minden, bár már jövő héten megyek vele egy hotellátogatással egybekötött vacsorára az egyik 5*-osba, amitől teljesen fel vagyok dobva. Izgalmasnak ígérkezik!

Összefoglalva azt mondhatom, hogy bár sosem gondoltam volna, hogy az elmúlt egy évből ilyen gyorsan profitálni fogok, de így történt. Ehhez mondjuk kellett az a szerencsés fordulat, hogy pont a londoni csapatba kerültem, és pont Londonhoz. Tetszik az üzlet másik oldala, és imádom a hoteleket! Alig várom, hogy vigyenek hotellátogatásokra (ún. showround), és itt ismét csak visszakanyarodnék ahhoz a hihetetlen mázlihoz, hogy erre a területre kerültem, mert értelemszerűen Dubai kordinátora nem megy efféle rendezvényekre. Az a cél, hogy a londoni szállodákat minél alaposabban megismerjem, mert még akár contractorként is el tudom képzelni magam!

Zsu to Mam: Eddig minden oké, nagyon profi a hely mindenki kedves és segítőkész. Most 2 hetes tréninget nyomok, és utána kezdődik a meló ezerrel.

Mam to Zsu: Örülök, hogy tetszik, hogy jó az első benyomás. Azért Malee biztos hiányzik.

Zsu to Mam: Hiányoznak mind a hárman, most is megállás nélkül folyik a könnyem a Temze partján, ami mint mindig, ezúttal is nagyon csúnya. Ragyogóan süt a nap, velem szemben a Tate Modern figyel.

Mam to Zsu: Fájó szívvel, sajgó kebellel próbálj túllépni azon a három tökéletes nőn, és a körülményeken, és nagy duzzogva fogadd el a jelen posványt.

:))))

Tegnap este írás közben talán 10 percet is gondolkodtam azon, hogy volt még egy tipikus mondat, ami feltétlenül megörökítésért kiált, de az istennek sem tudtam rájönni, hogy mi lehetett az. A sors fintora, hogy hamarabb eszembe jutott utána, mint a Yahoo! kérdésekre a válasz, ami még most sem sikerült, de ez egy másik sztori. Következzen tehát a várva várt folytatás, avagy befejezés.

I will bring this up to Darinka. Igen, ez Malee, egyem a thai szívét! Általában ha ezzel fenyegetőzött, akkor másnap már mehettem is raportra Darinkához. Szerény véleményem szerint igencsak óvodás és felnőttekhez nem méltó megoldási kísérlet ez egy problémára, de hát istenem, neki magyarázzam?! Aki még egy árajánlatot sem ír meg Darinka megkérdezése nélkül... Szóval ezzel terrorizált engem, de az utóbbi időben észrevettem, hogy a partnereket, és praktikusan mindenkit próbál ijesztgetni, akivel csak kapcsolatba kerül. Hiába, no, imádja Darinkát, és felnéz rá, elképzelni nem tudom, hogy miért, mert kettejük közül nem tudnék választani, hogy melyik nagyobb idióta! Gondoltam, nem veszem el a játékát azzal, hogy elárulom, nekem teljesen mindegy, hogy kihez viszi az ügyemet, mert akárki mondja, kicsit sem érdekel, amióta átláttam, hogy mi folyik itt, és rájöttem, hogy egy szánalomdomb tetején dolgozom.

De már csak másfél napig.

A hitelesség kedvéért el kell mondjam, hogy írás közben megállás nélkül nyeldesem a könnyeimet...Majdnem. De talán képes leszek egy remélhetőleg utolsó bejegyzést írni a hőn szeretett Bayswater Inn Hotelről. Sokat gondolkodtam, hogy hogyan is búcsúzzak magamban és a blogon, mert más búcsút nem tervezek, csak elegánsan távozom majd, és arra jutottam, hogy illő lenne összefoglalni, hogy mit is tanultam az elmúlt fél év alatt. Hátam mögött tudhatok körülbelül 9000 foglalást, több száz visszaigazoló levelet, ugyanennyi árajánlatot, fél év összes szombatját (májusban egyszer voltam szabadságon szombati napon, ezen kívül minden fél hétvégémet ott töltöttem a hotelben), és néhány olyan mondatot, amik ha nem is örökre, de belémvésődtek. Lássuk őket!

Please make sure you follow what the Malee says. Júniusban hangzott el legelőször az első raporton, és ott már végérvényesen tudtam, hogy elvesztem. Hogy innen menekülni kell, mert csírájában fojtanak el minden önálló törekvést és gondolatot, kizárólag jó rabszolgát szeretnének belőlem nevelni. Hiába volt minden érv, logika a részemről, ott elenyészett minden illúzió, hogy ez a hely nekem való, és hogy itt rám szebb jövő vár. Hát nem várt. Azt hiszem, másfél hónapja voltam a hotelben, amikor először elkezdtem állásokat nézni, de úgy döntöttem, hogy kihúzom a fél évet.

I have to check with Mr. T. Darinka kedvenc mondata, naponta százszor hangzik el, legyen szó a recepciósok munkabeosztásáról, a Malee fogászati kezelése miatti 1 órás késésről, az én 1 napos szabadságkérelmemről, vagy egyéb fontos dolgokról. Mr. T-nek, a mindenhatónak mindenről tudnia kell, és mindenbe bele is szól. Nem sok menedzsment órán vettek részt ezek, az szent! Itt a delegálásról, egyéni felelősségkörökről még soha senki nem hallott. Esküszöm, hogy nekem asszisztensként az otthoni munkahelyemen sokkal nagyobb önállóságom és döntési jogköröm volt, mint itt a hotel menedzsernek. Darinka mindössze egy dologra alkalmas: reggel megkérdezni Mr. T-t, hogy akar-e kávét inni, és ha igen, akkor azt beviszi neki. Bármi más probléma esetén (pl. kifogy a faxból a papír), tanácsot kell kérni az igazgatótól. Amikor az nyaralni volt, a számítógépére Darinka naponta elfaxolta a teljes hotel napi postáját. Biztos, ami biztos.

Please put it in writing. Tipikus. Itt mindennek írásos nyoma kell, hogy legyen, mert abból indulnak ki, hogy utána úgyis letagadod. És nem elég, hogy minden megválaszolt email-re rá kell írni, hogy válaszoltam rá ekkor és ekkor, dátummal, utána még megy a nyomozás, hogy kinek a kézírása is szerepel a papíron. Én ahhoz  vagyok szokva, hogy vállalom a munkámat és a felelősséget, így nem gondoltam, hogy valaha arra szorulok rá, hogy a Zsuzsanna aláírásomat kell magyarázni Malee-nak, hogy igen, én voltam. Pedig megtörtént.

Just to cover yourself. Ezért kell nálunk mindent ötször megcsinálni, és naplót vezetni, hogy melyik partnerünknél kivel beszéltem, mert mint fent is említettem, abból indulnak ki, hogy a partner is le fogja tagadni. Milyen szép is az, ha bizalmon alapul az üzlet! Így történhetett meg az, hogy 2009 februári papírok között kellett keresgélnem, hogy az elődöm küldött-e faxot a partnernek arról, hogy a vendég nem jelent meg a hotelben, ergo nem jogosultak a jutalékra. Úgy tűnik, ő nem értette meg a leckét.

Because Mr. T. wants it. Mindennek az oka, az alfája és az omegája, és minden kérdésre a válasz. Logika, érvrendszer nincs mögötte, de ha Mr. T. ezt akarja, akkor így kell lennie, megkérdőjelezni senki nem meri. Ennek a bővített változata az a válasz, hogy ha Mr. T. így akarja, akkor biztosan megvan az oka rá. Kétségtelen.

És hogy miért Mr. T Mr. T.? A becsületes neve Savvas Tombolis, aki úgy érzi, annyira fontos ember, hogy kilétét homály kell, hogy fedje, így senki a hotelben nem mondhatja ki a nevét, sőt az okos Malee múltkor azt mondta nekem, hogy ezért nem is mutatkozik be a dolgozóknak, mert akkor kénytelen lenne elárulni, hogy hívják.

Minősíthetném, szidhatnám az egészet tovább a mátrixnyomtatóval meg a féleszű alkalmazottakkal és menedzsmenttel, de nem fogom, mert két és fél napon belül lezárul egy olyan korszak az életemben, aminek nem is lett volna szabad helyet kapnia. Ez a fél év hagyott a lelkemben néhány olyan sebet, amit nem fogok elfelejteni, de szombaton délután 13:01 perckor a szemükbe nevetek majd, és utána Monikával pezsgőt bontunk a Portobello-n.

Nem szeretem a közhelyes címeket, de most kicsiben úgy érzem magam, mint Sandra Bullock a fent idézett filmben.

Van (volt) egy kb. 4 éve hibátlanul működő Yahoo! accountom, és rajta az egész online életem, kontaktok, repülőjegyek, szállásvoucherek, hírlevelek, bloggal, iwiw-vel, Facebook-kal, LinkedIn-nel, Monsterrel kapcsolatos üzenetek, nem beszélve a komplett Helsinki-projektről, és sok ezer privát e-mailről.

Múlt szombaton (október 10-én) jelentkeztem be utoljára, mielőtt elindultunk Párizsba, és 14-én arra jöttem haza, hogy a kezdetek kezdete óta használt jelszavammal nem tudok belépni. Próbáltam körülbelül 612-szer, majd igénybe vettem a Yahoo! automatikus jelszóvarázsló szolgáltatását, ahol viszont nem tudtam a választ a biztonsági kérdésekre. Másfél nap alatt annyiszor próbálkoztam mindennel, hogy az account-om végérvényesen zárolva lett. Kérem forduljon a Yahoo! ügyfélszolgálatához!

Kálvária folytatódott, ugyanis az ügyfélszolgálat sem képes segíteni, ha nem tudom az idióta kérdésekre a választ. Azóta a kedvenc tanárom nevén gondolkodom. Próbálom kitalálni, hogy a rengeteg oktatóm közül vajon kit nevezhettem meg kedvencnek (kedves régi-új ismerőseim, ha van tippetek, akkor segítsetek!), mikor köztudott, hogy nem vagyok nagy tanár-barát.

Egy Kevin nevű emberrel megy a harc a Yahoo! képviseletében, és már próbálkoztam mindennel, hogy felsorolom, hogy kiktől kapok napi szintű üzenetet, hírlevelet, hogy hány külön mappám van, és miket tárolok bennük, de nem segít. Már azzal is megfenyegettem, hogy hivatalos panaszt teszek, amiért a Yahoo! önkényesen kitiltott a rendszerből, pedig nem történt jelszóváltoztatás. Hasztalan minden. Már lassan az egész tanári kart felsoroltam A-tól Z-ig gimiből és külkerről is.

Ami a legszebb, hogy minden válaszra 24 órát kell várni, így rendkívül pörögnek az események, én meg csak várok, és reménykedem, hogy valamikor csak bejuthatok a levelezésembe, miközben rettegek, hogy minden elveszett, és minden regisztrációmat újra kell aktiválnom más e-mail címmel.

Nos, azon kívül, hogy kidühöngtem magam, csak annyi a célom ezzel a bejegyzéssel, hogy tudassam Veletek, mindenkivel, hogy felesleges nekem mailt küldeni, mert nem tudom olvasni. Amint helyreáll a rend, vagy belenyugszom sorsomba, és elkezdem használni az új címemet, tájékoztatok mindenkit.

Addig meg elérhető vagyok a Facebookon, és galambpostán. Basszus!

Mindhármunk számára ez volt a legemlékezetesebb és legnagyobb pillanat. Még a szavunk is elakadt hirtelen, pedig a Trocadero metrómegállóból feljőve nem is láttuk az Eiffel-tornyot. Kétségbeesve mondtuk, hogy márpedig ha itt van, akkor már látnunk kellene. Ekkor tettünk néhány lépést a Nemzeti Színház mellett, balra fordultunk, és csak egy félmondatot ejtettem ki a számon. Ott állt teljes valójában Párizs jelképe múlt szombaton este 9-kor. És ha már este 9 volt, akkor el is kezdett szikrázni. Lenyűgöző látvány volt!

Így kezdődött a párizsi kirándulás, mivel a Gare du Nord-i találkozáskor megbeszéltük Anyuékkal, hogy addig nem hisszük el, hogy tényleg itt vagyunk, amíg nem látjuk az Eiffel-t. A vonatút zökkenőmentesen sikerült, KisRitával végigdumáltuk és nevettük az utat, így olyan gyorsan repült az idő, hogy egyszercsak megérkeztünk. Anyuék már ott vártak, az időzítés nem is lehetett volna tökéletesebb, ők előtte fél órával érkeztek meg az állomásra.

Hotel

Kicsit tartottam a hoteltől, mert magam is 3 csillagosban dolgozom, ismerem a színvonalat, és tudom, hogy aki szerencsés, az nálunk is szép szobát kap, aki meg nem...az utána írja a reklamációkat. Mi most szerencsések voltunk, bár a hotel nem volt éppen kiemelkedően szép környezetben, viszont közel volt a Gare de l'Est metróhoz, így könnyen, gyorsan eljutottunk mindenhova. A szobánk rendben volt, a fürdőszoba apró, de kisebb hiányosságoktól eltekintve az ár-érték arányt megfelelőnek ítéltem. Nem is lett volna érdemes 4 csillagosba menni, mert nagyon kevés időt töltöttünk bent, aludni meg a hatalmas séták után gond nélkül sikerült.

Párizs, a város

Tudom, hogy nem szabad hasonlítgatni, de számomra a párizsi utcakép, a házak és a terek inkább hasonlított Budapestre, mint Londonra. Amikor Londonban járok-kelek, még mindig rácsodálkozom a meseszerű házikókra, a viktoriánus környékekre, és valószínűleg ezért is tetszett nekem meg a város 2 éve, mert annyira más volt, mint az otthon.

Azért pontosítok az előző bekezdésen annyit, hogy Párizs nem "túristás" környékeire igazak a fentiek. Azok a helyek, ahol az ikonikus épületek találhatóak, teljesen egyedülállóak. Ami feltűnt, hogy minden nevezetes épületet hatalmas tér vagy kert vesz körül, és így a séták mindig hosszúak voltak. Már feltűntek az Invalidusok, de mire az előtte méltóságteljesen elterülő sétányon át valóban odaértünk, bizony fél óra is eltelt. Ugyanez történt a Louvre és a Champs Elysees között. Míg Londonban feljövök a Westminster megállóból és ott a Big Ben minden különösebb körítés nélkül, addig Párizsban a nevezetes épületek körül is megadják a módját annak, hogy minél elegánsabb és monumentálisabb legyen az élmény. A város közepe igazi kompozíció, nyílegyenes utak, sugárutak, tér és hely mindennek. A Champs Elysees széles járdáin kényelmesen elfér a rengeteg ember, és erről bizony a keskeny londoni Oxford Street is példát vehetne.

Párizsban nem parkokat találunk, hanem kerteket, és ez az elnevezés nem puszta nagyzolás. Gyönyörűen komponált, színtanilag összehangolt flórát láttunk mindenhol, ahova betértünk. Ebben a városban öröm lehet kertépítőnek lenni, mert igény van a szépen rendezett, elegáns kertekre.

Metró

Talán ez az egyetlen olyan részlet, ami nem nyűgözött le, de valószínűleg azért, mert már a londoni underground-hoz vagyok szokva, hogy tiszta, rendezett, halk és biztonságban érzem magam rajta. Megmondom őszintén, hogy a párizsi metrót nem nagy lelkesedéssel használtam. Furcsák a dupla kapuk a beléptetéskor, és furcsa az is, hogy szemrebbenés nélkül tudnak csalni az emberek a bemenetelnél, szerintem a rutinosabbak külön technikát fejlesztettek ki erre. A metróajtók kinyílnak még a szerelvény megállása előtt is, néha hangjelzés nélkül csukódnak be, ha le akarsz szállni, akkor meg kell húzni egy kart, zsúfolt, nincs elég kapaszkodó, stb. Amikor KisRitának említettem, hogy a metrók olyan "koszoskák", akkor kijavított, hogy igen, Zsu, koszosak, mondd ki, nem kell szépíteni. Viszont hamar eljut az ember A-ból B-be, és ez a legfontosabb.

Louvre

Állítólag 9 hónap kellene ahhoz, hogy a Louvre minden egyes műalkotására rápillantsunk. Valóban hatalmas, már az épületegyüttes is, tekintélyt parancsoló a patinája, ám az üvegpiramisok igazi modern színt visznek a környezetbe. Ahhoz képest, hogy mennyire nagy és gazdag a múzeum, meglepően jól van szervezve a beléptetés és belépőjegy-váltás, igazán nem kell sokat sorban állni. A komplexumban működik néhány vendéglátó-egység, ami praktikus, hiszen órákat el lehet tölteni benne, közben meg kellemes környezetben meg is lehet ebédelni (mi is így tettünk az önkiszolgáló-étteremben). Mivel nem volt 9 hónapunk mindent megtekinteni, így néhány fontosabb és számunkra érdekesebb részt jártunk be: szobrok, olasz, spanyol, francia festészet, megnéztük többek között a Milói Vénuszt, Mona Lisát és a Szamothraké győzelme fej nélküli szárnyas nő szobrot. A Mona Lisa nem nagy, ellenben kicsi, és rettenetesen el van barikádozva, nem lehet közel menni hozzá, viszont nem tiltották a fotózását. Egy hatalmas márványfalba süllyesztették a művet, és golyóálló üveg védi. Sokat beszélgettünk Anyuékkal arról, hogy mi is ez a felhajtás körülötte, mitől van ez a festmény magasabb szintre emelve, mint a többi abban a teremben, vagy akár máshol a múzeumban. Nem jöttünk rá a titokra. Tény, hogy szép alkotás, és tény, hogy da Vinci munkája, de van-e joga bárkinek azt mondania, hogy ennek a képnek jár a golyóálló burok, de a vele szemben lévő Veronese műnek már nem. Felkeltette az érdeklődésemet a Mona Lisa rejtély, és ha találok egy jó könyvet a témában, akkor biztosan el fogom olvasni.

Gasztronómia

Beleszerettem a franciák hozzáállásába az ételeket illetően. Itt Angliában nincsen akkora kulináris kultúra, a fish&chips és különböző cookie-k (kekszek) jelenti a tipikus angol étket. Sok a készétel és a fagyasztott, nem jellemző az angolokra a nagy főzőcske, és nem is fordítanak kiemelkedő figyelmet a táplálékra, csak készüljön el gyorsan. Ezzel szemben a franciák megadják a módját a készítésnek és a fogyasztásnak is. Az ebédidő szent, némely munkahely be is zár ebéd idejére, ami nem fél óráig, hanem másfél-két órán át tart. Esznek előételt, főételt, desszertet és sajtot. A sajtok óriásiak! Vasárnap voltunk piacon, ahol bevásároltunk a délutáni piknikhez a Luxemburg kertben, és a választék egyszerűen zavarbaejtő volt. Találomra választottunk 4-5 sajtot, hozzá friss, ropogós bagettet, sült kolbászt és egy üveg francia vörösbort, és istenit ettünk utána. Mindegyik sajt kitűnő választás volt. Ami a sajtokon kívül fantasztikus - főleg egy édesszájúnak - azok a mini torták és sütemények. Már a külsejük is gyönyörű, és isteni finomak is! A szülinapomon megleptük magunkat egy-egy süteménnyel, mi Anyuval egy csokis minitortát választottunk, mesés volt! Egyszer mentünk étterembe, amit KisRita ajánlott, és nem bántuk meg. Előételnek olívabogyót szemezgettünk, majd következett a kacsasült mézes és borsos mártással, krumplival, és ha ez még nem lett volna elég, rendeltünk egy sajttálat is a végére.

Üzletek

A franciák nem hívei a bevásárlóközpontoknak, sem a szupermarketeknek, mert hiszik, hogy az igazán minőségi alapanyagokat az erre szakosodott boltokban lehet beszerezni. Sajtot a Fromagie-nél, bagettet és sütemény a pékségben, bort a borszaküzletben, csokit a márkaboltban, stb. Ettől igazán egyedi a belváros, lépten-nyomon kis üzletekbe botlottunk (főleg St-Germain környékén), és mivel ez számunkra szokatlan jelenség volt, igazi rajongással fedeztük fel őket. Külön kiemelném a Laduree-t, ami egy exkluzív cukrászda és süteménybolt, itt lehet állítólag a legjobb színes macaron-okat kapni. Kb. negyedórás sort kell kivárni a Champs Elysees-n található üzletben, de megéri, ha igazán különleges párizsi édességre vágyunk. Mi is megkóstoltuk, sőt a tesóm egy kis dobozzal kapott belőle, és otthonról úgy hírlik, hogy nagyon ízlett neki. Természetesen ha Párizsról beszélünk, akkor nem hagyhatom ki a világ legnagyobb Louis Vuitton üzletét sem, impozáns fehér épület 4-5 emelettel, ahol az erkélyek is LV mintásak.  Mondanom sem kell, hogy belül is érezhető a luxus, olyan, mint egy kiállítóterem azzal a rengeteg táskával. Én egy egészen apró fekete alkalmi táskát néztem ki diszkrét márkajelzéssel (értsd: nem LV signature mintával), ami 560 euróba került.

Elodie

Nagy örömömre hétfőn este sikerült találkoznom Elodie-val, aki anno Helsinkiben az egyik legjobb barátnőm volt. Semmit nem változott, bár azóta férjhez ment, de a bájos akcentusa és az, ahogyan kézzel-lábbal, de elmutogatja, amit akar, ugyanolyan. Több mint 3 éve nem találkoztunk, csak emaileket váltottunk, de nagyon örültünk egymásnak, és jót beszélgettünk. Azt hittem, hogy beülünk valahova, de Elodie annyira lelkesen szerette volna megmutatni Párizs turistaszemek elől eldugott kincseit, hogy az aznapi kilóméterekre még rádobtam néhányat. Annyira jó érzés, hogy ezek a helsinkis kapcsolatok azért nem hűltek ki teljesen, és örömmel tölt el, hogy tudom, hogy Európa néhány városában mindig akad majd néhány régi barát, akit felkereshetek.

Amit láttunk

Rodin Múzeum, benne a Gondolkodó, a Csók és a Pokol kapuja részletgazdag szobraival, kívül pedig egy hatalmas kert gyepszőnyeggel és gyönyörű  növényekkel. Invalidusok és annak temploma. Luxemburg-kert és a Szenátus épülete. Bastille, illetve a Bastille valamikori helye, mert ma már csak egy szobor áll a téren. St. Germain Des Pres romantikus utcái és luxusnegyede. Notre Damme. Ile de la Cite és Ile St. Louis, két kis sziget a Szajnán. Louvre, Tuilleirák kertje, obeliszk, Parlament, Champs Elysees, Arc de Triomphe. Trocadero és Eiffel-torony éjjel és nappal. Opera Garnier, Galeries Lafayette, Canal St. Martin.

Amit majd legközelebb

Orsay Múzeum, Sacre Coeur, Moulin Rouge, Montmartre, és még sokan mások. Bár a 4 napot végigsétáltuk, sajnos nem jutott idő mindenre, ezért mindenképpen vissza kell térni. Azért örültünk annak, hogy a számunkra nagyon fontos nevezetességeket sikerült megnézni. Nem utolsó sorban hatalmas élmény volt Párizsban találkozni és kikapcsolódni egy kicsit, kiszakadni a hétköznapokból. Méltón megünnepeltük a szülinapjainkat, és magasra tettük a mércét a következő évre. Ezután is hinni fogok abban, hogy élményt ajándékozni a lehető legjobb, bár bevallom, hogy a régóta áhított Shiseido parfümnek is nagyon örültem! :)

Hihetetlen, hogy ami 2 hónapja még csak egy kósza ötlet volt, amelyet félve vettem fel az esti Skype napirendjébe, most mindössze 4 nap távolságából elérhető közelségbe került.

Párizs. Eredetileg azért találtam ki, mert a hideg rázott a gondolattól, hogy a híres-neves 25. születésnapot Londonban töltsem távol a szeretteimtől, de valahogy haza sem akaródzott menni, mert az utóbbi hónapokban bármiféle utazás a hazaútban merült ki. És akkor bevillant Párizs, ami Londontól mindössze 2 órányi vonatútra van, bevillant a hármas szülinap, a tavalyi Air France voucher, és fél óra alatt megvolt a terv, amit aznap este a család elé is tártam, kb. ilyenformán: "Kitaláltam valamit. Először le fogtok hidalni, de aztán tuti, hogy tetszeni fog az ötlet. Ünnepeljük a szülinapjainkat Párizsban!" A csendet a vonal másik végén hallani lehetett. Aztán viszont minden úgy alakult, ahogy előtte gondoltam, hatalmasat lelkesedtünk, csokorba szedtük az összes érvet, hogy miért igen, és a végeredmény az lett, hogy szombaton megyünk!

Anyu és Apu repülővel érkeznek olyan fél 4 magasságában, míg én vonattal fél 6 körül. A találkozási pont a Gard du Nord pályaudvar lesz. A szállásunkat is ehhez közel foglaltam le, egy háromcsillagos szállodában. Kicsit szkeptikus vagyok, hiszen ismerem a bizniszt, de kértem, hogy szép szobát kapjunk, tehát van remény, hogy nem lesz kiábrándító a szállás.

Már készül a programterv, igyekszem megtalálni az egyensúlyt a kint és bent, kultúra és lazább programok, tervezettség és spontaneitás között. Szerintem tartalmasan fogjuk eltölteni az előttünk álló 4-5 napot. Ami fejtörést okoz kicsit, az az étkezések, tanulva ugyanis Dublin és a báránygulyás esetéből, nem szeretném a véletlenre bízni, hogy "úgyis találunk vmi kis éttermet". Persze alig várom azt is, hogy beszabaduljak valamelyik párizsi üzletházba, feltett szándékom ugyanis parfümöt és/vagy táskát venni.

A lényeg, hogy az izgalom teljes Budapest-London tengelyen, és számoljuk vissza a napokat. Holnap érkezik egyébként Kisrita Londonba, és szombaton együtt vonatozunk majd Párizsba. Nagyon várom már a barátnőzést, karácsony óta nem találkoztunk!

Talán tudjátok, hogy miről fogok írni, immár harmadszorra egy év alatt: IGEN, új munkám lesz hamarosan, és végleg magam mögött hagyom ezt a hotelt, és egyelőre magát a hotelszakmát is.

Minden múlt héten kezdődött, amikor elmentem interjúzni. Éppen náthás voltam, elfogyott a telefonomról a pénz, és még a bankkártyámat is elutasította a bolt. De nem is ez a lényeg! Higgyetek nekem, a fejvadásznál életem legrosszabb formáját hoztam. Képtelen voltam koncentrálni és értelmesen végigpróbálni az interjúkérdéseket, többször kifakadtam neki, hogy nem tudok szerepet játszani, miért ezt mondjam, ha nem ez az igazság és hasonlók. Christina azonban rendkívül türelmes volt, és szinte a számba rágta, hogy a kérdésekre mi a "helyes" válasz, és útnak indított a fellépésre. A két interjú közötti fél órában kicsit összeszedtem magam, mert a fülemben csengtek Christina szavai: ez pillanatnyilag az egyetlen esélyem, hogy elmeneküljek a hotelből, úgyhogy fogjam fel a súlyát, és hozzam a legjobb formámat!

Megérkeztem a Miki Travelhez, ami egy óriási utazási cég, repülőutakat, hoteleket, autóbérlést adnak el nagykereskedelmi szinten (a náluk összegyűlt - tegyük fel - hotel "árukészletből" adnak el kisebb utazási irodáknak valamint egyéni klienseknek), és már maga az épület is levett a lábamról: Temzére néző irodaház (irodapalota, mondjuk inkább így), csupa üveg, hatalmas terek, konditerem és uszoda az alagsorban, kávézók a földszinten, stb. Le voltam nyűgözve teljesen.

Az interjú jól ment, sikerült az átlagosnál jobban teljesítenem, mint ilyen helyzetekben általában, de nem éreztem utána semmit. Sem azt, hogy tuti igen, sem azt, hogy esélytelen. Kb. 50 percig interjúztam a HR-essel és a csoportvezetővel, majd jött egy fél órás teszt, ahol számolgatnom kellett és levelet írnom. Egyébként a pozíciónak, amire jelentkeztem (pontosabban ahova Christina elküldött) Contracts Co-ordinator a neve, és a Miki és hotelek közötti szerződéseket érinti, kalkulációk, szerződés-előkészítés, és hasonlók lesznek a feladatkörben. Túl sokat még nem tudok.

Nem húzom tovább a sztorit, a lényeg annyi volt, hogy nem is foglalkoztam az egésszel, és igyekeztem mindenkit lebeszélni arról, hogy beleélje magát, közben vártam a hétfőt az eredménnyel. Aznap hívom a fejvadászcéget, és mondták, hogy még nincs hír a pozícióról. Tegnap látom, hogy keresnek, és eszembe sem jutott, hogy jó hír lehet, csak az járt a fejemben, hogy tuti, most mondják meg, hogy nem én lettem a kiválasztott.

Szépen felsurrantam a hotel első emeletére, és visszahívtam Christinát, aki jött ezzel a tipikus hi-how-are-you-today angol fordulatokkal, mígnem végre kinyögte, hogy jó hír, enyém az állás, október 26-án kezdhetek. Nem tudom leírni, hogy mit éreztem. Csak álltam a hotel folyosóján, és azt ismételgettem, hogy ez nem lehet igaz, nem hiszem el, és hasonlók. Remegett kezem-lábam, szédültem, és nem is tudtam felfogni. Legszívesebben kiabáltam, vagy hisztérikusan röhögtem volna, vagy bőgni kezdtem volna, ehelyett visszamentem az irodába, és úgy tettem, mintha semmi nem történt volna. Igaz, hogy faxolás közben majdnem ráestem a szekrényre, mert annyira nem voltam képben, de a figyelmes kollégáim ebből semmit nem vettek észre.

Még mindig hihetetlen az a része, hogy magam mögött tudhatom a hotelt. Akinek meséltem, az tudja, akivel találkoztam legutóbb otthon, az meg látta is, hogy eléggé meg vagyok zuhanva. Ezért is írtam kevesebbet a blogra, mert nem akartam panaszkodni, de iszonyat rosszul éreztem magam a bőrömben. Gyűlöltem a munkahelyem, az embereket, a szombatokat, a rövid hétvégéket, és már magát a környéket is lassan. Minden hétfőn rosszkedvű voltam, mert büntetésként éltem meg azt, hogy megint be kell jönnöm ezek közé az emberek közé, hogy dolgoznom kell, de nem hagynak, és minden nap csak a 6 órát vártam, hogy végre mehessek. Sosem éreztem ilyet előtte, mert bár a recepció sem volt leányálom, de ott legalább nem voltam ennyire demoralizáló, "lélekölő" környezetben.

Már fel voltam készülve arra, hogy karácsonykor hazacuccolok, és addig még kihúzom ebben a hotelben, kizárólag a jövő heti párizsi és a decemberi amszterdami útért, de rosszul voltam a gondolattól is, hogy még 3 hónapot itt leszek. Már lemondtam Londonról, a kalandokról, az ezzel kapcsolatos álmokról, ám most egy csapásra újra látom értelmét nemcsak a jövőnek, hanem az elmúlt 1 évnek is. (Mit ne mondjak, nem nagyon ünnepeltem a szeptember 4-i évfordulót!)

Szép lassan fogom csak fel, hogy mennyi minden fog változni 3 és fél hét múlva. Ma beadtam a felmondásom, és láttam Darinka arcán, hogy örül. Basszus, milyen dolog ez?! Ubah, az egyetlen ember, aki kedvelt ebben a koszfészekben, azt mondta, hogy köszönjem meg God-nak (számára Allah a neve, de mindegy), mert biztos azért kaptam, mert annyira kértem az emberi erő feletti hatalmakat, hogy segítsenek megszabadulni ettől a helytől. Nem tudom, akárki is volt, a sors, az isteni szerencse, a jótündér, vagy bárki más, iszonyatosan hálás vagyok azért, hogy ezt megkaptam, mert nagyon szükségem volt rá!

Az erős kultúrális szombat után vasárnap egyedül vettem célba a várost, hogy felkutassam a Design Festival újabb gyöngyszemeit.

Elsőként a Covent Garden-nél található London Transport Museum-ba mentem, hogy vásároljak egy limitált szériás exkluzív travel card tokot, amit kifejezetten az idei Design Festival-ra készítettek az Established & Sons tervei alapján.

Ezután hatalmas sétát tettem a Trafalgar Sq-ig, melynek közepén felállítottak egy 160 négyzetméteres sakktáblát Jaime Hayón spanyol tervező gyönyörű részletgazdag sakkfiguráival. Minden bábu egyedi londoni épületek által inspirált design-t kapott, és két méter magasak voltak.

A sakktábla két sarkában egy kvázi madárlesen ült a két játékos, és mikrofonon keresztül irányították a tábla szélén lévő asszisztenseket, hogy merre mozgassák a bábukat. Egy bábu megmozdításához két embert kellett igénybe venni a méretek miatt. Az emberek meg ültek a lépcsőkön, és figyelték a gigantikus játékot.

Mivel épp vasárnap biciklisfelvonulás is zajlott, így a buszok nem jártak a Whitehallnál, de mivel szép volt az idő és sütött a nap, így nem bántam, hogy a Soutbank-ig gyalog kellett mennem.

Ott ugyanis két installáció várta a látogatókat: egy kartonhengerekből összerakott hatalmas torony és egy pasztell tetraéderekből álló fém "valami", aminek a formáját azóta sem tudom meghatározni, ezért nézzétek a képeket! Ez a kettő egyébként a Size+Matter projekt keretében készült, ami az építészet, formatervezés, szobrászat és mérnöki munka ötvözetével próbálja elmosni a határokat a fentiek között. A fém forma organikusnak látszik, mégis matematikai pontossággal lett megtervezve, és 17 különböző méretű tetraéderből áll, és bár pehelykönnyűnek látszik, valójában hatalmas a súlya. A kartonhenger-torony pedig arra próbál rámutatni, hogy még az elhanyagolt dobozalapanyagot is lehet valami igazán különlegesre használni.

A Southbank előnyös térbeli elhelyezkedésének okán minden évben készül a Design Festival-ra valami egyedi installáció itt, melynél a szervezők kikötése mindössze annyi, hogy vagy a formákban legyen némi játékosság, vagy találjanak új lehetőséget egy meglévő alapanyag felhasználására. Idén mindkét kitétel teljesült, úgy érzem.

Ez a bejegyzés egyébként a Facebookon található képekkel együtt lesz élvezhető, aki meg nincs Facebookon, annak megmutatom őket privátban, mert sajnos a blog.hu nem erős a képek beszúrásában, és most nincs időm arra, hogy elmolyoljak a beillesztésekkel.

A hétvége teljes egészében a Design Festival-nak lett szentelve, rengeteg érdekes dolgot láttam, a legtöbbet le is fotóztam (majd a képeket letömörítettem, és rámentettem, úgyhogy minden megvan 50 kB-ban, ügyes!), és már csak az hiányzik, hogy írjak is róluk. Szétszedtem napokra az élménybeszámolót, hogy ne legyen annyira hosszú egyben, és könnyebben rávegyem magam holnap arra, hogy folytassam.

Szombat délután a Victoria&Albert Museum-ba mentünk a társasággal (Attis, Dani, Dia, Kata, Mózes, én), ahol két főbb kiállítást és a kertet néztük meg alaposabban, ugyanis a V&A annyira nagy és mély, hogy nem lehet az egészet egyszerre bejárni. Nem is érdemes, hiszen egy idő után már nem lehet mindent befogadni.

Az első kiállítás a Telling Tales volt, melynek keretében olyan bútorokat láttunk, amiket a mesék misztikus elemei (kerek erdő, elvarázsolt kastély, élet és halál) inspiráltak. Nehéz elmesélni, hogy mennyire fantáziadús és egyedi megoldások születtek, pl. kredencből kialakított baldachinos ágy, ahol a baldachin kockás lepedőkből volt, atomfelhő alakú puff, atombomba alakú párna, vakondpapucs (ez mondjuk nagyon morbid!), fa alakú fogas, és műanyag levelekből kirakott gardróbszekrény valamint teáskannák összeragasztásával alkotott másfél méteres tulipánváza, és még sorolhatnám tovább...

A másik említésre méltó tárlatban nem is az volt az érdekes, hogy mit láttunk (nem is emlékszem, hogy melyik állandó kiállítás helyszínén voltunk), hanem az, hogy teljes sötétségben volt a teljes szárny, és különböző energiatakarékos fényforrásokat mutatott be. A látogatók egy elemlámpát kaptak, amelyett kézzel kellett energiával tölteni, hogy világítson (és ez elég bizarr hangot adott ki), és ezzel járták be a termeket, ahol különleges lámpaötleteket mutattak be. A nagy kedvencünk az apró LED-ekből álló falnyi installáció volt, ahol minden pici LED köré a gyermekláncfű "pihéit" helyzeték, így úgy látszott, mintha maga a növény világítana.

A V&A kertjében a székekből kirakott félkör alakú kapuk voltak igazán figyelemreméltóak, valamint a csokis sátor, ahol lehetett kakaóbabot kóstolni (nagyon keserű, de nyomokban fel lehet fedezni a majdani étcsoki ízét benne), igazi forró csokit inni, sőt kaptunk csokigolyót is, az valami mennyei volt.

Úgy éreztem, lassan írnom kell róla, mert úgy tűnhet, hogy nem foglalkozom vele, és nem prioritás, pedig nagyon is az. Igen, egy éven belül sokadszorra is nekifogok, hogy találjak egy jobb melót, bár most kisebb a nyomás, hogy van stabil jövedelmem, és ennek megfelelően kevesebb az idő és a belefektetett energia is. Továbbá új stratégiát választottam, ugyanis nem találtam célravezetőnek a nyakló nélküli CV-küldözgetést, így a mostani körben megpróbálok kizárólag olyan állásokra jelentkezni, amikre talán van reális esélyem.

Így fájó szívvel, de megint kiestek a marketinges munkák valamint az adminisztrátoriak, mert hiába lennék alkalmas a munkára, nincs angliai tapasztalatom. Maradt tehát a hotelipar és az idegenforgalom, amit annyira nem is bánok, mert ez is nagyon tetszik és érdekel, csak ne kelljen a mostani hotelemben maradnom!

A taktika tehát az, hogy hotel back office-os munkákra adom be, főképp reservations (= szobafoglalás) pozíciókra valamint utazási irodákhoz és utazásszervezőkhöz. Az álom természetesen valami durva luxushotel foglalási osztályán lenne, de beérem kevesebbel is (4* már jó, annál kevesebbre nem jelentkezem, mert a pénz nem éri meg). Amellett, hogy valami nyugodtabb és kevésbé "lélekölő" (ezt Ritutól idézem) környezetben szeretnék dolgozni, ideje lenne már normális pénzt is keresni, úgyhogy ezúttal ez is szempont.

Térjünk rá az eredményekre (úgyis ez az érdekes)! Kb. egy hónapja kezdtem az egészet komolyabban, de még mindig messze vagyok attól az erőfeszítéstől, amit tavasszal fektettem a keresésbe. Eddig behívtak 1 interjúra, ami egy étterem lett volna, de nem voltak megfelelőek a feltételek, így nem fogadtam el, ellenben Diust ajánlottam kvázi magam helyett, és össze is jött neki.

Két hete voltunk Monikával és Diussal a Langham Hotel nyílt napján, mert sok embert kerestek, és ez volt az első hirdetés, amin megakadt a szemem a Metro újságban, amikor visszatértem Londonba, de azóta sem hallottam felőlük semmit.

Időközben regisztráltam egy kifejezetten utazási munkákra szakosodott fejvadászcéghez, és néhányszor felhívtak egy-egy állás ügyében, de egyikre sem lehettem megfelelő, mert azóta sem kerestek. Múlt héten azonban ismét keresett a nő (Christina), és megkérdezte, hogy érdekelne-e egy pozíció, amit egy olyan utazási iroda hirdetett meg, akik a jelenlegi hotelem partnerei, és mondjuk heti szinten tartom velük a kapcsolatot. Természetesen igent mondtam, így szerdán megyek interjúzni, és nagyon kíváncsi leszek. A cégnek egyébként van Budapesten is irodája, de csak akkor árulom el a nevét, ha felvesznek (nem a Neckermann).

Ezen kívül túl sok előrelépésről nem tudok beszámolni, de kezdem az esélytelenek nyugalmával kezelni a helyzetet. Mióta Londonban élek, most először fordult elő az, hogy a hazautat sokkal tisztábban látom, mint az ittmaradást. Természetesen kitartok a végsőkig, de nem fogok pánikba esni, ha a kitűzött időben csak a hazaútra kell jegyet váltanom.

Már régóta készülök arra, hogy a londoni őszi divattrendet bemutassam, és hetek óta ilyen szemmel figyelem az üzletek új kollekcióit és az utcán az embereket. Sajnos csak a nőkre koncentráltam, úgyhogy kedves férfiolvasóimnak nem tudok túl sok tippel szolgálni.

Ami nagyon üt, az a válltömés, minél nagyobb és minél szögletesebb, annál jobb! Ha esetleg a váll szélénél kicsit ki is csúcsosodik, akkor toptrendik lehetünk. Hódítanak a férfizakó szabású blézerek, amik rajtam katasztrofálisan néznek ki. Az őszi blézerek pamutból készülnek, bőven csípőig érnek, középen egy gombbal záródnak.

Az új szezon vezérszíne a fekete és a szürke, ennek egyhangúságát apró részletekkel igyekeznek feldobni, például a blézer felhajtott ujjánál fekete-fehér csíkos béléssel.

Nadrág tekintetében a répafazon a nyerő mély üleppel, kizárólag nem körtealakú hölgyeknek ajánlanám, mert az egyébként is kerek formákat durván hangsúlyozza. Akik a répafazontól tartózkodni szeretnének, bátran viselhetik továbbra is a legiket, farmerlegiket valamint az extraszűk lovaglónadrágokat hosszú pólóval vagy ruhával és a fent már említett blézerekkel. A pólók fehér alapon fekete nyomott mintásak, a színek valószínűleg nyaralni mentek idén.

Szoknyában és nadrágban is tilos a csípőfazon, már eddig is sejtettem, hogy az ún. "hónaljnadrág" nem csak vicc, hanem erőteljesen beszivárgott a divatba.

A ruhák és a tunikák még mindig az élbolyban szerepelnek, de mostantól nem kötényruha formájában, hanem pólóruhaként, természetesen az elmaradhatatlan válltöméssel.

Cipőben ismét tarolnak a platformcipők, a magastalpúak, a magassarkúak, sőt szerintem már nem kell sokat várni a bakancsok megjelenésére sem.

A szezon inspirációja a 80-as évek, jöhet minden, ami fényes, flitteres, latex.

Eddig még nem sikerült kitalálni, hogy ezekből mennyit kívánok beleemelni a ruhatáramba, mert annyira nem előnyös számomra a trend, viszont nemrég beszereztem egy nagyon nőies fekete miniruhát és egy gyönyörű lila pólótunikát, ezen kívül annyira szép cipőket és csizmákat találtam, hogy már csak az a kérdés, hogy hányat szabad megvennem! :)

Erőteljesen fogy az otthon sütött linzer, ám ezzel fordított arányban kezd visszatérni az életkedvem a londoni hétköznapokban.

Próbálok kicsit szétnézni, hogy mivel dobhatom fel az egyébként eléggé egyhangú munkás életet. Ma az angol-horvát meccs hozta lázba kis városunkat, este 6-kor a horvát szurkolók a Piccadilly-n gyülekeztek nemzeti mezben, hatalmas hangulat lehet a stadionban. Elhatároztuk Apuval, hogy amint magyar-angol mérkőzés lesz, kijövünk élőben megnézni, kerül, amibe kerül (olyan 125-200 font között mozognak a jegyek)!

Holnap nyit a Selfridges-ben az Icecreamists nevezetű jégkrém- és fagyibutik, ahol különleges, egyedi fagyikat, fagyasztott joghurtokat és szorbet-ket lehet majd kapni. Csütörtök este egyébként High Street Fashion Night lesz, az Oxford St üzletei este 10-ig lesznek nyitva, és DJ-kkel, étellel és itallal várják a vásárlókat. Mindezt azzal a céllal, hogy a válság közepette (vagy vége felé közeledve) visszahozzák a vásárlás nyújtotta örömöket. Sajnos nem tudok elmenni, mert Malee-val csapatépítési szándékkal színházba megyünk megnézni a Hajlakk-ot. Az itteni színházi élményről egyébként bővebben szeretnék majd írni, mert a We Will Rock You után kimaradt a beszámoló.

Szombaton Diussal ellátogattunk a Tricycle nevezetű kultúrális központba (ez így azért kicsit nagyképű jelző a helyre) Kilburn High Road-on mozizni egyet, és megtekintettük Pedro Almodovar legújabb filmjét, melynek női főszereplője Penelope Cruz volt, aki még mindig gyönyörű. Voltak olyan megmozdulásai a filmben, amik teljesen lenyűgöztek, pedig színésznőként nem vagyok oda érte. Hatalmas élmény egyébként London egyik független mozijában spanyol filmet nézni angol felirattal! A mű egyébként egy vak íróról szól, akinek múltja tárul elénk sok drámával és szerelemmel. Ajánlom mindenkinek a Broken Embraces-t (Megtört ölelések a magyar címe, most néztem meg, Magyarországon szeptember 24-én mutatják be.)

Már nem sokat kell aludni a London Design Festival-ig, ami szeptember 19-től 27-ig lesz. A név magáért beszél, pár napig minden a design-ról fog szólni Londonban, múzeumok és galériák készülnek különböző tárlatokkal és programokkal. Még nem volt érkezésem szemezgetni a kínálatból, de hamarosan felkészülök, mert néhány érdekességet mindenképpen meg szeretnék nézni.

Októberben lesz Damien Hirst kiállítás is, amit muszáj látni, mert Hirst az egyik legbefolyásosabb kortárs művész, és az emberek megőrülnek érte. Kicsit arról van szó, hogy trendi a munkáit szeretni, mindenesetre én is megnézem, és majd beszámolok.

Ha kicsit távolabbra tekintek, akkor látok novemberben egy Backstreet Boys koncertet is, de az még nagyon a jövő zenéje.

Miközben rettenetesen sajnálom magam, hogy vissza kellett jönnöm, azért átlagosan félpercenként emlékeztetem magam arra az aprócska tényre, hogy egyedül én akartam a nagy kalandot, és én akartam menni, szóval ha nem tetszik, magamra vessek.

Otthon természetesen fantasztikus volt, a részletekbe most nem mennék bele, hiszen nemhiába fáj a szívem, hogy megint búcsúznom kellett Budapesttől.

Azt viszont mindenképpen el akartam mesélni, hogy a hiperbiztos repterek a kicsinyes szabályaikkal mennyire könnyen kijátszhatóak.

Van ugye a kézipoggyász, ami nem lehet több 10 kilónál, és bele kell férnie a reptereken lévő kosárba, mert ha ez a két feltétel nem teljesül, akkor fel kell adni csomagként csillióért. Azt vettem észre, hogy a kosár egyre kisebb, és bár az én kisbőröndöm valaha még tökéletesen passzolt a kritériumokhoz, az utóbbi időben folyton para van a feladáskor. És mit ad isten, van olyan, hogy a kézipoggyász több mint 10 kiló. Mondjuk 15.

Az ember beáll a kígyózó sorba, és csak imádkozik, hogy ha a kosárba nem is kell beletennie, azért csak ne mérjék le, mert ennyi túlsúlyt már nehéz kimagyarázni a pult mögött ülő fiatalembernek. A sor halad, a kézicsomagra rá sem pillantanak mindaddig, míg az ember előtti második delikvenst nem mérlegelik le egy jóval kisebb sporttáska okán.

Ilyenkor jön egy gyors döntés: az embert kikísérő családtagok elhúzzák a kisbőröndöt, és az ember becsekkol egy retiküllel (kint élek, mit vigyek innen, különbenis, két hete voltam itthon). A kézipoggyászra manapság már nem mindig raknak "kézicsomagként elfogadva" szalagot, így regisztrálva lesz a check-in-nél 1 csomag, majd kicsit távolabb a retikül belekerül a már így is óriási bőröndbe, és az ember vígan menetel a security felé 1 poggyásszal. Olyan egyszerű és kézenfekvő!

Mondanom sem kell, hogy még véletlenül sem én csináltam ezt, csak LÁTTAM, hogy így is lehet! :)))

Sosem értem, hogy hogyan sikerül mindig teletömni a csomagomat, amikor minden egyes repüléskor meg vagyok győződve arról, hogy ezúttal semmi para nem lesz. Kipakolva bebizonyosodott, hogy kb. 3 kiló volt a ruha, és a többi kizárólag kaja. Ennek köszönhetően szinte nem is kell vásárolnom a következő hetekben, mert az éléskamrám pompásan fel van szerelve finom otthoni alapanyagokkal. Már alig várom a holnap reggelit Anyu délután sütött kenyerével, Tihanyi Camambert sajttal, esetleg megspékelve egy kis Pick szalámival. Tízóraira házi linzer és egy krémtúró, ebédre rakott kelkáposzta...isteni hazai ízek!

Kezdődik egy újabb londoni etap!